Bob Dylan rajongósimogató amerikai folklórzene-fetisisztáknak

James Mangold az egyik legbiztosabb kezű amerikai rendező (Észvesztő, Logan, Az aszfalt királyai), aki ezúttal Bob Dylan pár korai zenei évét álmodta vászonra, ahogy egy, a semmiből azaz Minnesotából jött elveszett, nyikhaj fiúból kezdetben folklórzenei sztár lesz majd később örök lázadóként igazi kulturális jelenséggé, legendává válik. Az egyértelműen rajongóknak készült Sehol se otthon című mozi hihetetlen részletgazdagsága és jó zenéi ellenére is a legtöbb gálán csak jelölésekig vitte, nem véletlenül.

Miközben a készítők anno A nyughatatlannal Johnny Cash sztoriját tárták elénk érthetően, szerethetően és mindenki által befogadhatóan, addig ezúttal a majd 140 perces játékidőben bőven vannak üresjáratok. Itt, a korai 60-as évek Amerikájának bemutatásakor arányt vétenek és a rengeteg dalegyveleg inkább hat egyfajta Dylan-rajongósimogatónak folklórzene-fetisisztáknak, mintsem koherens mozinak. Nem hiszem, hogy ezek az előadók, akik hihetetlen műgonddal vannak bemutatva, mondanak igazából itthon valakinek valamit is. A színészi játékok persze sokat segítenek az összképen. Kellemes meglepetés az alakításáért Oscar-jelölést kapott Edward Norton Dylan mentoraként, illetve a felkapott női énekes, Joan Baez szerepében Monica Barbaro, aki meleg tekintettel és angyali hanggal levesz minket a lábunkról.

A film fényképezése, képi világa egészen elképesztő, a zenei betétek túltolása, az igazi Dylan hathatós segítségével együtt a forgatáson, szinte töriórává nemesíti a látottakat. Valahogy mégsem lehetünk teljesen elégedettek. Az ok egyszerű és az eredeti amerikai cím látatlanban előre is vetíti ezt. Jelesül, hogy Dylan a filmben, akármennyire is jó választás Timothée Chalamet (Dűne, Wonka) a főszerepre, tényleg megmarad nekünk „A tökéletesen ismeretlen”-nek. Alig tudunk meg valamit a zenész valódi személyiségéről, nem avat be semmi újba a mozi. Nem izgulunk a látottakon. Nem érezzük a történések súlyát, csak élvezzük a remek dalokat és nem győzünk csodálkozni a rendező stabil, aprólékos történetvezetésén.

Soha rosszabbat, szerethető így is a Sehol se otthon mozi. Adjunk neki bátran egy próbát, kellemes kikapcsolódás, de nem sokkal több. Nagy kérdés, hogy az I’m not there film agyondicsért, sztárparádés, sok személyiséges Dylan-felfogása újranézve, vagy az irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott zenész pályája bármelyik korszakának válogatáslemeze nem váltana-e ki több együttérzést bárkiből, mint ez a friss mozi. Sajnos ez jogos kérdés.