Lázadni kell, ennyi az egész?
Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Az Egyik csata a másik után a híres-hírhedt Thomas Pynchon (a rendező másodjára adaptál az írótól) Vineland című Reagan-korszakból való kiábrándulás könyvének nagy költségvetésű, de eléggé laza filmre ültetése.
Amikor a nagyvászonra egyre ritkábban betévedő Leonardo DiCaprio (Titanic, Visszatérő) elvállalta a visszavonult anarchista bombagyáros szerepét, aki a film nagy részében befüvezve csetlik- botlik, hogy tinédzser lányát megmentse a múlt árnyai, értsd az amerikai katonák elfogatóparancsa elől, bemelegedett a projekt. A rekordköltségvetés olyan remek karakterszínészeket is behívott a buliba, mint a mű antagonistájaként, a karót nyelt katona szerepében Sean Pennt (Milk, Titokzatos folyó) vagy karateedzőként !!! a mindig laza Benecio Del Torót (Traffic, Sicario).
Megszületett a Trump- érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy tesztoszteronbombába csomagolt, maró humorú mozi, ami egyértelműen egy, a napjaink korrajzába csomagolt, kinyújtott középső ujj mindenkinek? Mindegyik állítás igaz.
Adott egy Francia75 nevű terrorszervezet, ami a világbékét és az emberek egyenlőségét robbantásokkal akarja megoldani. No komment. A csapat pitbullja, energiabombája, Perfidia (Teyana Taylor) vad románcot folytat a tűzszerész sráccal (DiCaprio), miközben egy perverz, hatalmában megittasult G.I.Joe parafázis (Sean Penn) kergeti őket. A nemzetközi helyzet fokozódik elvtársak.
Lassan hullanak az emberek, és a párosnak születik egy kislánya. A helyzet nem várt fordulatokat hoz: a legális világ a lekapcsolt nőt, míg az underground revolucionista csapat a férfit küldi a maga kis tanúvédelmi programjába. 16 évvel később a szálak összeérnek, Penn hajtóvadászatot indít a felcseperedő lány ellen (zseniális élete első szerepében: Chase Infiniti). A háttérben megjelennek árják is, és a parodisztikus humor pedig megvesz minket kilóra.
Igen, jól olvastátok. A film egy kőkemény karikatúra a föld alatti mozgalmak protokolljainak, életvitelének, miközben esélyt sem ad a hétköznapi élet szabályrendszerének elfogadására. Hatalmas nevetések és túltolt vulgaritás mellett pörög fel a cselekmény, ami garantáltan magával ragad majd mindenkit. A nagy költségvetés minden centje megérte, a színészek várhatják a díjesőt. Frenetikusak. Ki voltunk éhezve egy biztos kézzel levezényelt, nagybetűs mozira, ahol csak kapkodjuk a fejünket. Az Egyik csata a másik után egy roppant rétegzett és kiérlelt mozi, amelynek azonban a lényege lesz épp számomra a hátránya is. Lehet, hogy az év filmje, nem tagadom. DE.
Nem tudok eltekinteni attól, hogy egyszerre lesz kiáltvány a mindennapi aktív rendszerellenesség mellett, valamint tudatosan piedesztálra emeli a főhőseit, akik valljuk be, akárhogy is nézzük, terroristák. A Trump-éra, azaz az állam meghosszabbított kezéből nyíltan hülyét csinál, és a vége felé direkten a hétköznapi élet hőseit ellenpontoztatja a szerinte velejéig gonosz felsőbb körökkel. Kérdés ez kinél fogja kiverni a biztosítékot? Ez nem véletlen hatás, pontosan ezért készült az Egyik csata a másik után. Igaza van-e? Lázadni kell-e? Ha igen, mindenáron? Ki-ki döntse el.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.