Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Az Egyik csata a másik után a híres-hírhedt Thomas Pynchon (a rendező másodjára adaptál az írótól) Vineland című Reagan-korszakból való kiábrándulás könyvének nagy költségvetésű, de eléggé laza filmre ültetése.

Amikor a nagyvászonra egyre ritkábban betévedő Leonardo DiCaprio (Titanic, Visszatérő) elvállalta a visszavonult anarchista bombagyáros szerepét, aki a film nagy részében befüvezve csetlik- botlik, hogy tinédzser lányát megmentse a múlt árnyai, értsd az amerikai katonák elfogatóparancsa elől, bemelegedett a projekt. A rekordköltségvetés olyan remek karakterszínészeket is behívott a buliba, mint a mű antagonistájaként, a karót nyelt katona szerepében Sean Pennt (Milk, Titokzatos folyó) vagy karateedzőként !!! a mindig laza Benecio Del Torót (Traffic, Sicario).

Megszületett a Trump- érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy tesztoszteronbombába csomagolt, maró humorú mozi, ami egyértelműen egy, a napjaink korrajzába csomagolt, kinyújtott középső ujj mindenkinek? Mindegyik állítás igaz.

Adott egy Francia75 nevű terrorszervezet, ami a világbékét és az emberek egyenlőségét robbantásokkal akarja megoldani. No komment. A csapat pitbullja, energiabombája, Perfidia (Teyana Taylor) vad románcot folytat a tűzszerész sráccal (DiCaprio), miközben egy perverz, hatalmában megittasult G.I.Joe parafázis (Sean Penn) kergeti őket. A nemzetközi helyzet fokozódik elvtársak.

Lassan hullanak az emberek, és a párosnak születik egy kislánya. A helyzet nem várt fordulatokat hoz: a legális világ a lekapcsolt nőt, míg az underground revolucionista csapat a férfit küldi a maga kis tanúvédelmi programjába. 16 évvel később a szálak összeérnek, Penn hajtóvadászatot indít a felcseperedő lány ellen (zseniális élete első szerepében: Chase Infiniti). A háttérben megjelennek árják is, és a parodisztikus humor pedig megvesz minket kilóra.

Igen, jól olvastátok. A film egy kőkemény karikatúra a föld alatti mozgalmak protokolljainak, életvitelének, miközben esélyt sem ad a hétköznapi élet szabályrendszerének elfogadására. Hatalmas nevetések és túltolt vulgaritás mellett pörög fel a cselekmény, ami garantáltan magával ragad majd mindenkit. A nagy költségvetés minden centje megérte, a színészek várhatják a díjesőt. Frenetikusak. Ki voltunk éhezve egy biztos kézzel levezényelt, nagybetűs mozira, ahol csak kapkodjuk a fejünket. Az Egyik csata a másik után egy roppant rétegzett és kiérlelt mozi, amelynek azonban a lényege lesz épp számomra a hátránya is. Lehet, hogy az év filmje, nem tagadom. DE.

Nem tudok eltekinteni attól, hogy egyszerre lesz kiáltvány a mindennapi aktív rendszerellenesség mellett, valamint tudatosan piedesztálra emeli a főhőseit, akik valljuk be, akárhogy is nézzük, terroristák. A Trump-éra, azaz az állam meghosszabbított kezéből nyíltan hülyét csinál, és a vége felé direkten a hétköznapi élet hőseit ellenpontoztatja a szerinte velejéig gonosz felsőbb körökkel. Kérdés ez kinél fogja kiverni a biztosítékot? Ez nem véletlen hatás, pontosan ezért készült az Egyik csata a másik után. Igaza van-e? Lázadni kell-e? Ha igen, mindenáron? Ki-ki döntse el.