Evészavarok I. – Anorexia

Az anorexia első orvosi leírása 1689-ből származik. Richard Morton angol orvos írta le egy 18 éves lány esetét, aki az „ideges felemésztődés” (nervous consumption) miatt „bőrrel fedett csontváz soványságúra” fogyott. Egészen a XIX. század végéig tartotta magát az az elképzelés, hogy az anorexia valamilyen senyvesztő betegség (pl. tuberkulózis) következményeképpen alakul ki.

Az 1870-es években Viktória királynő orvosa, Withey Gull „Anorexia nervosa” című cikkében közölte a betegség klinikai tüneteit, hangsúlyozva azok lélektani eredetét. Tőle függetlenül, ugyanekkor Charles Lasègue francia patológus professzor „anorexia hysterica” néven írta le a kórképet, és hangsúlyozta a szülői attitűdök, és a család szerepét annak etiológiájában.

1912-ben Morris Simmondsegy, menstruáció elmaradásával, nemi szervek fejletlenségével és kóros soványsággal járó és hypophysis-elégtelenséget (agyalapi mirigy hibás működését) írt le. Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy az anorexia hátterében endokrin eltérés áll. A vélekedés 1930-ig tartotta magát, amikor John Berkman munkájában kimutatta, hogy a hypophysis- elégtelenség az anorexiának nem oka, hanem következménye.

Az 1940-es évektől a pszichoanalitikus megközelítés, a szexuális és agresszív jellegű tudattalan gondolatok előtérbe kerülése volt jellemző a kórkép magyarázatában. Az 1960-as évektől az anorexia leírása ma alapvetőnek tartott jellemzőkkel egészült ki. Ezt a koplalást az autonómiáért és önbecsülésért folytatott küzdelem megnyilvánulásaként határozza meg. Mara Selvini Palazzoli ugyanakkor az anya szerepét írta le az anorexia kialakulásában. 1971-ben létrehozta családterápiás intézetét, ahol skizofrén és anorexiás páciensekkel foglalkozott. Ő vetette fel az anya feltételezett szerepét a betegség kialakulásában. Az apák szerepével csak az 1990-es évek végén kezdtek el foglalkozni. A másik klasszikus evészavart, a bulimia nervosa-t egészen az 1980-as évekig az anorexia altípusának tekintették.

Csak az Amerikai Pszichiátriai Társaság által 1980-ban kiadott kórképeket leíró kritériumrendszerébe került be már külön kórképként. Ma mindkét betegség kór-okát több tényezősnek tartják, a bio- pszicho- szociális modellel magyarázzák kialakulását. Ami azt jelenti, hogy kialakulásában, fenntartásában biológiai, pszichológiai és szociális tényezők is szerepet játszanak. A pszichológiai vonatkozások (egyéni és családdinamikai tényezők) mellett, a pszichoszomatikus meghatározók közt kiemelkedő szerep jut a szociális tényezőknek. Ezeknek a jól ismert társadalmi–kulturális tényezőknek (pl. a karcsúságideál) a szerepét támasztja alá a szépségideál változásával változó előfordulási gyakoriság.

A „pro ana” egy közösségi oldal, amelyen a fogyókúrás serdülő lányok gyűlnek össze, és egymást buzdítják még egy nap koplalásra. Tanácsokat adnak egymásnak, hogy lehet félrevezetni a tanárt, a szülőt, az orvost, a kortársakat, mit érdemes enni, mit könnyű kihányni. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején 1,3 millió találatot adott ki a Google a „pro ana” hívó szóra, több haláleset történt a 12-14 éves korosztályban is. Aztán 2010-ben elkezdték tiltani, és a modellek 18-as BMI alatt nem mehettek kifutóra. Akkor a számuk lesüllyedt 70 ezerre, de az utóbbi években ismét emelkedik, köszönhetően a lazuló ellenőrzéseknek, a divatiparba visszakerült csont sovány modellek megjelenésének.

A diagnosztikai kritériumtünetek az amerikai pszichiátriai társaság 1994-es kiadványa szerint:

A. A kornak, testmagasságnak megfelelő minimális testsúly fenntartásának visszautasítása (például a súlyvesztés odáig fokozódik, hogy a test súlya az elvárható testtömeg 85%-ánál kisebb lesz, vagy a növekedés során a súlygyarapodás nem kellő mértékű, így a test súlya az elvárható testtömeg 85%-ánál kisebb lesz.)

B. A súlygyarapodástól vagy az elhízástól való intenzív félelem, az alacsony testsúly ellenére.

C. A saját testsúly, vagy alak észlelésének zavara, a testsúly vagy alak túlzott befolyása az önértékelésre, vagy a jelenlegi alacsony testsúly súlyosságának tagadása.

D. Nőknél legalább három egymást követő menstruációs ciklus hiánya, ha az egyébként elvárható lenne (Nem menstruáló gyermekkorú lányok esetében hiányzó diagnosztikai kritérium).

A B és C kritériumok pontosan mutatják, hogy a testképzavar fontos része a kórképnek. A hétköznapokban szokás a vékony testalkatú nőket anorexiásnak titulálni. Tudnunk kell, hogy az a sovány ember, aki tudja, érzi, hogy sovány, esetleg még tesz is ellene, az nem anorexiás. És bizony, ha őt zavarja a vékonysága, nagyon bántó lehet az anorexiásnak titulálás. A többség számára egyértelmű, hogy egy túlsúlyos embere nem mondjuk, hogy kövér, mert bántó, alázó lehet. A vékonyaknál ugyanez a helyzet. Súlyosbítva a ténnyel, hogy ez nem csupán külső jegyre, hanem egyúttal egy pszichiátriai betegség fennállására is utal. Ne bántsuk meg embertársainkat! Nem tudhatjuk, hogy nem tesz-e meg mindent azért, hogy kicsit kerekebb formái legyenek.

Ha viszont tudjuk valakiről, hogy szinte kényszeresen edz, minden nap (sőt, akár naponta többször is) méri magát. Ha súlya hangulatát meghatározza (+0,2 kg is tragédiát jelent számára), ha a pontosan kiszámolt kalóriaértékét túllépi, még többet edz, nehogy felszedjen pár kilót (ami egyébként bőven elférne rajta), akkor erős lehet a gyanúnk, hogy egy nem diagnosztizált anorexiás, akinek akár az életét menthetjük meg azzal, hogy ráébresztjük betegségére. Ám, amilyen könnyűnek hangzik ez, olyan nehéz. Az anorexiás beteg tagadja, hogy gondja lenne. Sőt, sokszor büszke rá, hogy ilyen tudatosan tesz a hízás ellen. Az ellenkezőjéről meggyőzni még szakembernek sem könnyű. Ha felmerül a gyanú, hogy gyermekünk, rokonunk, barátnőnk beteg, érdemes szakemberhez irányítani, hogy megbizonyodhassunk felőle és, hogy megfelelő terápiában részesüljön.

A soványság megítélésére jellemző ez a kettősség. Egyfelől istenítjük, szépnek tituláljuk az extrém vékony modelleket, másfelől a hétköznapokban látva egy vékony embert egyből rásütjük, hogy beteg. Ez a kettősség egyébként a középkorban is jellemző volt. Megítélése szerencsésebb esetben spirituális volt, például Szent Margit halálra éheztette magát a XIII. században, őt ezért szentté avatták. Míg más, kevésbé szerencsés anorexiásokat boszorkánynak tekintették. Azt gondolták, azért akarnak ilyen soványak lenni, hogy elbírja őket a seprű. Sok szegedi anorexiás például máglyán végezte.

Figyeljünk a tünetekre! Ha valakinél szokásai alapján felmerül a betegség gyanúja, figyeljünk oda rá, és ha súlyvesztése látványossá válik, tegyük meg a szükséges lépéseket. Az anorexia sokszor egy fogyókúrával kezdődik, aminél a beteg sosem érzi úgy, hogy elérte a célját. Még akkor sem, ha már a korábban kitűzött súlynál jár. Gyakran látjuk azt is, hogy valamilyen negatív életesemény (pl. haláleset) indítja el a folyamatot, hiszen tudat alatt azt érzi, hogy annyi mindent nem tud befolyásolni, de az evést legalább kontroll alatt tarthatja.