A tomboló csend anatómiája

Csehov Sirálya igazi klasszikus. Régóta finomra hangolja lelkünk az orosz vidék és az egyetemes hétköznapjaink dilemmáira. Hősei - valljuk be - állandóan vesztésre állnak. Az elhagyott, ingerszegény táj folyamatos értékmorzsolódásra kárhoztatja őket, ahol egymás közti el beszéléseik csak mélyítik magányukat és naivitásuk okozta elveszettségüket. A Vígszínház Sirálya pontosan ezt a narratívát célozza meg: koncepciója menekül a létharc, az elmúlás, az önmagunkba nézés nagybetűs CSEND-je elől. A roppant tehetséges grúz rendező, David Doiasvili által levezényelt, megálmodott darab emberpróbáló, 16-os karikás, majd három és fél órája hatalmas energiákat mozgat meg, miközben tradicionálisabb vonalvezetőségűnek definiálja magát. Nyíltan be akarja vonzani és interaktivizálni a színházi nézőket éppúgy, mint (spoiler) az utca emberét (!) is.

A vásznon az ifjonti ábrándokkal tarkított, alkotói tomboló energia (ifj. Vidnyánszky Attila és Márkus Luca), ugyanúgy megjelenik, mint az igazi életről, a soha el nem jövő teljességről, ábrándozó időskori kiüresedés (Hegedűs D. Géza), valamint az ármánykodó és ábrándozó művészek kiegyensúlyozatlan önértékválsága a humoros, bohókás író (Stohl András) és a ripacskodó primadonna (Nagy-Kálózy Eszter) személyében. Természetesen nem hiányozhat Csehov elmaradhatatlan kimért, orvos karaktere sem, az író szócsöve (Kőszegi Ákos), aki, habár jól látja mi zajlik, miközben okít minket, ugyanúgy sodródik a mindennapok intrikáival. A kisebb szerepeket némileg összesűrítették az alkotók, de egy pillanatig sem tértek le az alapmű fő nyomvonaláról.

Eközben díszletté válik a nézőtér és a színpad keretes jellege könnyedén feloldódik a mindenhonnan beszélő, aktív színészek igyekezete közepette, akik kissé szájbarágósan a tudtunkra akarják adni, hogy a Sirály hősei köztünk élnek. A tükrök és a háttérvászon használata a kézikamerázó főhőssel az élen nemcsak kibillenti a szokásos értelmezésinket erre az estére, hanem meghökkentően emlékeztet minket, hogy milyen keretekben értelmezzük immáron túldimenzionált, mediatizált világunkat. A mű üzenete nem csak az, hogy mindenki falun másért van oda és a beteljesületlen forgatag csakis tragédiába torkollhat, hanem rávilágít arra, mennyire esendőek és sérülékenyek vagyok önmagunk árnyaival szemben.

A helyenként improvizatív jellegűnek tűnő merész díszlet értelmezés, a színház a színházban térkezelés, a harsány hanghatások, a sejtelmes direkt fénykezelés, a sötétség/félhomály tematizálása, cselekményrésszé emelése mind-mind dicséretes. A színpadon szinte felrobbanó ifj. Vidnyánszky Attila telitalálat volt, de a többiek is derekasan helytállnak. A néha felhangzó, feszültséget oldó és egyben azt mélyítő francia dalok, táncbetétek sem zavaróak, sőt. A fent futó angol felirat is a Magyarországon megszokottakhoz képest profibb szintű volt.

Szép lassan, egy alvással ezen vígszínházi estém után, már nyugodt szívvel ajánlom ezt a szűk 5 éve futó Sirály-feldolgozást, amely nyílt, provokatív stílusával és mély, klasszikus monológjaival, remek szereplőgárdájával mindenkinek adhat egy elgondolkodtató, örök emléket.

képek: Vígszínház facebook oldala