A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!
- Dátum: 2025.05.31., 09:06
- Vass Attila
- akció, franchise, kémfilm, kritika, Mission Impossible, mozi, vászon
A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi mozis franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek, amely lekerekíti ezt a kém- és akciófilm egyveleget.
Amikor először - a hétköznapi internet használat előtti időben - láttam a moziban az első részt, nagyon izgalomba jöttem. Nem csak egy korrekt sorozat rebootot kaptam Brian De Palmától, hanem egy kissé kacifántos történetet, pár elképesztő látványelemmel. A folytatás John Woo-val a rendezői székben, sajnos egy tesztoszteronszagú macsószekvencia lett, amely kissé kilóg utólag nézve is a franchise-ból. Majd jött a Spielberg-replika, J.J. Abrams által karvezényelt harmadik darab, amely akciódúsan és stílusosan felvezette a főhős Katie Holmes-hasonmás párjának jövőbeli jelenlétét a vásznon. Innentől a megszokott banda kis változtatásokkal elvarázsolt minket. Ving Rhames programozója vagy Simon Pegg poénjai csak hab voltak a tortán.
Az utolsó, összefoglaló történetet a már több részt is összehozó McQuarrie (lásd még Top Gun 2) és persze a producerként is mindent kontrolláló Tom Cruise tárta elénk. A végső leszámolás eljutott a mozikba és most már tényleg záró darab, ahol hőseink egy mesterséges intelligencia programmal nézhetnek farkasszemet. Kérdés, hogy a megalomán, sok százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?
Sajnos inkább az utóbbi. Hiába tanítani való a fényképezés, az akció részek már nem olyan jó ritmusúak, inkább illenének a film világmegmentő jellege miatt egy Marvel filmbe. A zene túl visszafogott, az igazi történetbeli csavarok is hiányoznak. Ami viszont abszolút szívmelengető, hogy az előző epizódokból bátran nosztalgiáznak. Viszont ez az új nézőknek adhat némi idétlen hakni jelleget. Fontos leszögezni: a hetedik, közvetlen előzmény epizód megtekintése nélkül is élvezhető mozi született, ahol jobb híján egy jó félórán keresztül a szánkba rágják mi történt eddig.
A konkrét, mostani film amúgy is helyenként a majd háromórás játékideje alatt mind a remek akciók, mind a feszültség terén meg-megbicsaklik, már csak annak okán is, hogy a világ vége tudva levően el fog maradni. Nekem jobban bejött anno a kémes sztori jelleg, ahol sose tudtuk mi fog történi, mint ez a Tom Cruise-féle, Amerika kapitány-szerű nemzetközi csapat versenyfutása az idővel és a Mission Impossible filmek megszokott, bejáratott paneleivel. De nincs nagy baj, a puzzle elemek így is a helyükre kerültek. A világ újra megmenekült, a mesterséges intelligencia meg veszélyes. Köszi Tomi, vettük az adást!
Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.
Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.
Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.
Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.
Halálos séta

A hosszú menetelés nem a klasszikus King-horrorok közé tartozik, hanem egy feszült és lélekpróbáló thriller, amelyben ötven fiú indul el egy halálmenetre, ahol a szabály egyszerű: aki megáll, meghal. A film naturalista ábrázolása, erős dialógusai és színészi alakításai – különösen Cooper Hoffman, David Jonasson és Mark Hamill játékával – folyamatos feszültséget teremtenek. Bár pszichésen megterhelő és helyenként brutális, mély társadalomkritikája és valóságshow-szerű bemutatása miatt elgondolkodtató élményt kínál.