A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!
- Dátum: 2025.05.31., 09:06
- Vass Attila
- akció, franchise, kémfilm, kritika, Mission Impossible, mozi, vászon
A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi mozis franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek, amely lekerekíti ezt a kém- és akciófilm egyveleget.
Amikor először - a hétköznapi internet használat előtti időben - láttam a moziban az első részt, nagyon izgalomba jöttem. Nem csak egy korrekt sorozat rebootot kaptam Brian De Palmától, hanem egy kissé kacifántos történetet, pár elképesztő látványelemmel. A folytatás John Woo-val a rendezői székben, sajnos egy tesztoszteronszagú macsószekvencia lett, amely kissé kilóg utólag nézve is a franchise-ból. Majd jött a Spielberg-replika, J.J. Abrams által karvezényelt harmadik darab, amely akciódúsan és stílusosan felvezette a főhős Katie Holmes-hasonmás párjának jövőbeli jelenlétét a vásznon. Innentől a megszokott banda kis változtatásokkal elvarázsolt minket. Ving Rhames programozója vagy Simon Pegg poénjai csak hab voltak a tortán.
Az utolsó, összefoglaló történetet a már több részt is összehozó McQuarrie (lásd még Top Gun 2) és persze a producerként is mindent kontrolláló Tom Cruise tárta elénk. A végső leszámolás eljutott a mozikba és most már tényleg záró darab, ahol hőseink egy mesterséges intelligencia programmal nézhetnek farkasszemet. Kérdés, hogy a megalomán, sok százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?
Sajnos inkább az utóbbi. Hiába tanítani való a fényképezés, az akció részek már nem olyan jó ritmusúak, inkább illenének a film világmegmentő jellege miatt egy Marvel filmbe. A zene túl visszafogott, az igazi történetbeli csavarok is hiányoznak. Ami viszont abszolút szívmelengető, hogy az előző epizódokból bátran nosztalgiáznak. Viszont ez az új nézőknek adhat némi idétlen hakni jelleget. Fontos leszögezni: a hetedik, közvetlen előzmény epizód megtekintése nélkül is élvezhető mozi született, ahol jobb híján egy jó félórán keresztül a szánkba rágják mi történt eddig.
A konkrét, mostani film amúgy is helyenként a majd háromórás játékideje alatt mind a remek akciók, mind a feszültség terén meg-megbicsaklik, már csak annak okán is, hogy a világ vége tudva levően el fog maradni. Nekem jobban bejött anno a kémes sztori jelleg, ahol sose tudtuk mi fog történi, mint ez a Tom Cruise-féle, Amerika kapitány-szerű nemzetközi csapat versenyfutása az idővel és a Mission Impossible filmek megszokott, bejáratott paneleivel. De nincs nagy baj, a puzzle elemek így is a helyükre kerültek. A világ újra megmenekült, a mesterséges intelligencia meg veszélyes. Köszi Tomi, vettük az adást!
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.