Száguldás, szerelem, halál: egy igazi Ferrari sztori
- Dátum: 2024.01.03., 16:40
- Vass Attila
- baleset, Ferrari, film, kritika, melodráma, sportfilm, szerelem
A legendás rendező, Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemtől szembe, A bennfentes) 8 év után újra nagy játékfilmmel jelentkezett. A Ferrari vezetőjének 1957-es nyarát feldolgozó, eredetileg riportkönyvből készült, adaptáció régi vágya volt. Adam Driver (új Star Wars filmek, Házassági történet) letisztult főszerepbeli alakítása velőtrázó, Penélope Cruz (Almodóvar egykori múzsája) a megcsalt feleség szerepében tündököl és a kész mű egy valós helyszíneken forgó ízig-vérig régivágású mozi. A Ferrari érdekes történelmi utazás, kérdés összeálnak-e az elemei egy örökérvényű klasszikussá?
Enzo Ferrari (Adam Driver), a híres-hírhedt autógyár atyaúristene mozgalmas nyarat tudhatott le 1957-ben. A felesége gyakran le akarta lőni, a pilótái sorra balesetekben elhunytak, a nevét viselő legendás cége a csőd szélén, míg a titkolt élettársa és a közös fiúk egyre nagyobb szerepet igényeltek az életében. Mindeközben küszöbön állt a számára döntő, egész Olaszországot átívelő terepverseny, közben antagonista főhősünket az elhunyt fia emléke is kísértette. A Ferrari film egy többsíkú időutazás nemcsak az eredeti városi és vidéki hátterek okán, valamint a kiváló, korhű díszletek miatt repülünk vissza az időbe, hanem a 80 éves Mann történetvezetése miatt is.
Lassan folydogál a történet, de egy pillanatig sem idealizálja a főkarakterét. Drukkolunk neki, de ez inkább érdeklődő szurkolás és nem rajongás. A párbeszédek, az egész mű felépítése pont olyan mintha a 90-es években készítették volna el Robert De Niro alakításával, akinek több hasonló szerepe is akadt akkortájt (pl. Az utolsó filmcézár, Casino), ahogy egyébként a rendező eredetileg is tervezte, még 1993-ban!
A film párbeszédei kicsit ugyan didaktikusan hatnak, látszik, hogy az alapanyag egy könyvadaptáció. Viszont az olasz hangulat remekül átjön, együtt lélegzünk az eseményekkel. A végső etapnál, a versenynél a rendező pedig kiengedi a kameramozgások és vágások terén, ami a csövön kifér. Lenyűgözően fényképezettek a kanyarok, felkavaróak, de nagyon hitelesek. A sportfilmek szerelmeseik megkapják az adagjukat. Remekül közvetítik a jelenetek Enzo Ferrari meg nem alkuvó személyiségét, szenvedélyét az autóverseny iránt. A színészek általában ki tudnak bontakozni, bár egy ekkora domináns főszereplő mellett csak kis játékidő marad a korabeli versenyzőket bemutatni.
A film azonban miközben egy szerelmi melodráma sportfilmes köntösben, nem tud igazán maradandót adni. Ennek oka részben a kissé torzóként odabiggyesztett, elkapkodott befejezés és részben az a helyzet, hogy ez a lassan lélegző adrenalinbomba nem lehet már slágere a mai fiataloknak. Mindenki talál benne magának valót, de kivetnivalót is. Igazából senki kedvence nem lesz a Ferrari. Azért több, mint érdekes film, amely megér egy estét, főleg, ha megcsömörlöttünk a nagy stúdiófilmektől és egy markáns régivágású, érdekes mozira vágyunk.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.