Száguldás, szerelem, halál: egy igazi Ferrari sztori
- Dátum: 2024.01.03., 16:40
- Vass Attila
- baleset, Ferrari, film, kritika, melodráma, sportfilm, szerelem
A legendás rendező, Michael Mann (Az utolsó mohikán, Szemtől szembe, A bennfentes) 8 év után újra nagy játékfilmmel jelentkezett. A Ferrari vezetőjének 1957-es nyarát feldolgozó, eredetileg riportkönyvből készült, adaptáció régi vágya volt. Adam Driver (új Star Wars filmek, Házassági történet) letisztult főszerepbeli alakítása velőtrázó, Penélope Cruz (Almodóvar egykori múzsája) a megcsalt feleség szerepében tündököl és a kész mű egy valós helyszíneken forgó ízig-vérig régivágású mozi. A Ferrari érdekes történelmi utazás, kérdés összeálnak-e az elemei egy örökérvényű klasszikussá?

Enzo Ferrari (Adam Driver), a híres-hírhedt autógyár atyaúristene mozgalmas nyarat tudhatott le 1957-ben. A felesége gyakran le akarta lőni, a pilótái sorra balesetekben elhunytak, a nevét viselő legendás cége a csőd szélén, míg a titkolt élettársa és a közös fiúk egyre nagyobb szerepet igényeltek az életében. Mindeközben küszöbön állt a számára döntő, egész Olaszországot átívelő terepverseny, közben antagonista főhősünket az elhunyt fia emléke is kísértette. A Ferrari film egy többsíkú időutazás nemcsak az eredeti városi és vidéki hátterek okán, valamint a kiváló, korhű díszletek miatt repülünk vissza az időbe, hanem a 80 éves Mann történetvezetése miatt is.
Lassan folydogál a történet, de egy pillanatig sem idealizálja a főkarakterét. Drukkolunk neki, de ez inkább érdeklődő szurkolás és nem rajongás. A párbeszédek, az egész mű felépítése pont olyan mintha a 90-es években készítették volna el Robert De Niro alakításával, akinek több hasonló szerepe is akadt akkortájt (pl. Az utolsó filmcézár, Casino), ahogy egyébként a rendező eredetileg is tervezte, még 1993-ban!

A film párbeszédei kicsit ugyan didaktikusan hatnak, látszik, hogy az alapanyag egy könyvadaptáció. Viszont az olasz hangulat remekül átjön, együtt lélegzünk az eseményekkel. A végső etapnál, a versenynél a rendező pedig kiengedi a kameramozgások és vágások terén, ami a csövön kifér. Lenyűgözően fényképezettek a kanyarok, felkavaróak, de nagyon hitelesek. A sportfilmek szerelmeseik megkapják az adagjukat. Remekül közvetítik a jelenetek Enzo Ferrari meg nem alkuvó személyiségét, szenvedélyét az autóverseny iránt. A színészek általában ki tudnak bontakozni, bár egy ekkora domináns főszereplő mellett csak kis játékidő marad a korabeli versenyzőket bemutatni.
A film azonban miközben egy szerelmi melodráma sportfilmes köntösben, nem tud igazán maradandót adni. Ennek oka részben a kissé torzóként odabiggyesztett, elkapkodott befejezés és részben az a helyzet, hogy ez a lassan lélegző adrenalinbomba nem lehet már slágere a mai fiataloknak. Mindenki talál benne magának valót, de kivetnivalót is. Igazából senki kedvence nem lesz a Ferrari. Azért több, mint érdekes film, amely megér egy estét, főleg, ha megcsömörlöttünk a nagy stúdiófilmektől és egy markáns régivágású, érdekes mozira vágyunk.
Izland a melankólia szigete is
A Nyári fény, aztán leszáll az éj, Jón Kalman Stefánsson izlandi író melankolikus novellacsokorszerű regénye húsz éve nagy sikerrel szerepel a könyves toplistákon. Svéd és izlandi pénzből három éve kapott egy figyelemreméltó filmfeldolgozást, pár napja már látható a honi művészmozikban is. Tragikus és szívbe markoló, egyszerű, emberi, falusi történetek egyvelege, amely a forgalmazói plakát ellenére egyáltalán nem komédia, csak egy lassú dráma.
Imposztorra várva
Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.
Piramisjátékra épült a magyar álom
Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.
Lázadni kell, ennyi az egész?
Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.
Daryl Dixon Spanyolországban
A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.