Menü

John Wick, a Rémkirály nem el- csak megfáradt

A 2014-es John Wick egy botegyszerű bosszú film, ami a kaszkadőrből átavanzsált rendezőnek, Chad Stahelskinek és csapatának csak ürügy volt, hogy kitombolja magát. A meglepően nagy siker szült még 2 folytatást, ahol gyakran Rambo eleganciájának és Jackie Chan korai filmjeinek vágatlan akciószekvencia orgiájának bűnös élvezetét okozta. Ezt odáig tolták, hogy a harmadik részben már-már videójátékot láttunk a legkülönböző helyszíneken egy egyre táguló háziállat függő bérgyilkos univerzumban, ahol egy titkos klán mozgat minden szálat és a könnyen elhulló, egyébként top profi statiszták, özöne ölésre van kiképezve.

A lényeg, hogy John Wick (másnéven a Rémkirály), szigorúan öltönyben, menekül mindenki, tulajdonképpen saját maga békéje elől és mindent túlél. A tesztoszteron akcióember vérgőzös liturgiája ez, amely olyan komplex akcióorgia, hogy kapkodtuk/kapkodjuk a fejünket. Az elvárásokkal pedig csak egyre emelte a tétet. Immáron a bűnös világot akarja megjavítani John Wick. Pedig esélye sincs.

Erre az alapkoncepcióra épül rá a negyedik, lezáró rész. Sajnos ki kell jelenteni, hogy az egyre táguló keretek nem tettek jót ennek a filmsorozatnak. Itt már a nagy finálé elmarad, a bűnös klán alapkoncepcióhoz nem tud hozzájutni még a Rémkirály sem. Marad tehát a Tom és Jerry felállás, csak nem tudni néha, hogy John Wick a macska vagy az egér. A film abszolút fénypontja a vetélytársak, akik a gyönyörűen fényképezett helyszíneken keresztül követik, kergetik a főhőst. A szintén kutyabolond pénzhajhász mr. Senki (Shamier Anderson) nagyon cool, de az abszolút jolly joker, aki ellopja a showt a vak!! Caine (Donnie Yen). Minden jelenete szintet emel ezen a helyenként nagyon pörgő, de dramaturgiailag megfáradt filmsorozaton.

Az akciók olyan tömörek, hogy helyenként, főleg Japánban és Párizsban, de facto egy videójátékot láttunk, szinte teher ez a sok szál a történetnek. Itt már rajongói tripről van szó, ahol mindenki elnézi, hogy a jelenetek meglehetősen lazán passzolnak egymáshoz. Mintha csak egy játék különböző szintjeiről beszélnénk. Nem baj ez, csak itt a sztori kreativitás hiánya már látványos. A fényképezés, kamerakezelés tanítanivaló, a helyzetkomikum, az ilyenkor nézőmelengető önirónia is a helyén van. A főhőst végigkísérhetjük a nagy úton, ahogy megannyi töltényen és zúzódáson keresztül a végső nagy küzdelemre készül a gonosz márki (Bill Skarsgard) ellen, aki végre egy méltó rossz fiú a lezáráshoz. Bár Mr. Wick mellett csak egy űrturista a vásznon, vagyis tömege van, de nincsen súlya.

Készül Ballerina címen a tévésorozat a Rémkirály történeteinek előzményeiből. Nem akármilyen zúzás lesz. Addig is nézzük meg bátran a négy részt lehetőleg egyben, mert páratlan, hogy egy ilyen akciódús filmet elkészülhet manapság. Aki meg nem videójáték párti, az a második epizód közepénél vegyen könnyes búcsút John Wicktől. A bátrak azonban kitartanak majd és tulajdonképpen egy kerek egészet, a negyedik résszel pedig egy méltó lezárást izgulhatnak végig.

Izland a melankólia szigete is

A Nyári fény, aztán leszáll az éj, Jón Kalman Stefánsson izlandi író melankolikus novellacsokorszerű regénye húsz éve nagy sikerrel szerepel a könyves toplistákon. Svéd és izlandi pénzből három éve kapott egy figyelemreméltó filmfeldolgozást, pár napja már látható a honi művészmozikban is. Tragikus és szívbe markoló, egyszerű, emberi, falusi történetek egyvelege, amely a forgalmazói plakát ellenére egyáltalán nem komédia, csak egy lassú dráma.

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.

Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.

Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.

Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.