Scorsese gengszterfilm esszenciájának hattyúdala
- Dátum: 2019.12.22., 07:07
- Vass Attila
- : gengszter, életrajzi, film, mozi, Netflix, Robert De niro, Scorsese
Bevallom elfogult vagyok. Ha ifjúkorom egyik kedvenc rendezője, Martin Scorsese nyolcvan fele bandukolva a gengszterfilm műfajban összeverbuválja a jócskán nyugdíjas korú egykori játszótársait (Harvey Ketiel – 80, Joe Pesci -76, Robert de Niro-76) simán az év filmje verseny győzteséről kellene zengenem. Bár sajnos ez egy nem így lesz. Kezdjük az elejénél: a rendezőzsenivel eddig 8 filmet levezénylő, egyébként apai ágon ír! felmenőkkel bíró Robert De Niro 10 éve küldte el az olasz maffia magas szintű ír bérgyilkosának emlékiratait. A dolog azonban sokáig megrekedt, vándorolt a stúdiók közt. Míg végül az egyik legnagyobb streaming szolgáltató (csak hogy ne csináljak reklámot a Netflixnek) mélyen belenyúlt a zsebébe és elkészülhetett a film. A nagypapa korú színészeket egy különleges technológiával fiatalították meg, amely közepesen vizsgázott. Érdekes módon De Niro robotikus, mackós (vagyis valódi) mozgásán bukott meg kissé a dolog.
Azonban ez és az a fránya kék kontaktlencse inkább még hozzá is ad az ír bérgyilkos, ügyeket elintéző belső karakteréhez, sem, mint elvesz. A gond ott van, hogy a film végjátékában felvillanó érzelmei ellenére, Frank, a központi karaktere roppant sótlan lett. Egyáltalán nem tudunk neki sem izgulni, sem komolyabb ellenérzést táplálni iránta. Furcsa módon csak sodródik az eseményekkel, nem alakítja igazán azokat. Akik közben szép csendben ellopják a showt, azok nem mások, mint egy igazi keresztapa szerepében Joe Pesci és a Jimmy Hoffa szakszervezeti vezetőt alakító isteni Al Pacino. A Golden Globe (értsd elő Oscar) jelölésük simán megérdemelt. Na itt jönnek a gondok.
Habár a mű történetvezetése kiváló, mondjuk a mestertől ezt is várhattuk, de az is vitathatatlan tény, hogy a kisképernyőn sokkal jobban mutat, mint a nagy vásznon. Már csak azért is mert a 200 perces játékidőt egy fenékkel szinte lehetetlen végül ülni egy karakter centrikus helyenként lassú filmnél, amely egyszerre akarja az olasz maffiát (lásd Nagymenők), az utca szabályait (lásd Aljas utcák) és a karaktereinek a fejlődését bemutatni (lásd Casino). A másik gond, hogy magyar szemmel kevésbé érdekes maga az alap történet, még ha a nálunk jelentős amerikai történelem fetisisztái elégedetten csettintenek is majd az ujjaikkal.
Azért a CGI zöldben ugráló plasztik idióták korában (bocs Aquaman) üdítő egy régi vágású nagybetűs gyakorlatilag életrajzi mozit látni, ahol tényleg egy letűnt korszak értékei elevenednek meg. Nem lesz klasszikus az Írből, de filmtörténeti darab, már csak a fiatalítási technikája miatt is. Scorsese meg annyi, de annyi megújulás után végleg elköszönt a régiektől. A gengszterfilmek esszenciájának aranylövése azonban elmarad, ez egy hattyúdal még pedig inkább a dinamikus fajtából: remek színészekkel, jó párbeszédekkel egy letűnt kor mementója. Kezeljük hát méltósággal. Jó, hogy elkészült.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.