Scorsese gengszterfilm esszenciájának hattyúdala
- Dátum: 2019.12.22., 07:07
- Vass Attila
- : gengszter, életrajzi, film, mozi, Netflix, Robert De niro, Scorsese
Bevallom elfogult vagyok. Ha ifjúkorom egyik kedvenc rendezője, Martin Scorsese nyolcvan fele bandukolva a gengszterfilm műfajban összeverbuválja a jócskán nyugdíjas korú egykori játszótársait (Harvey Ketiel – 80, Joe Pesci -76, Robert de Niro-76) simán az év filmje verseny győzteséről kellene zengenem. Bár sajnos ez egy nem így lesz. Kezdjük az elejénél: a rendezőzsenivel eddig 8 filmet levezénylő, egyébként apai ágon ír! felmenőkkel bíró Robert De Niro 10 éve küldte el az olasz maffia magas szintű ír bérgyilkosának emlékiratait. A dolog azonban sokáig megrekedt, vándorolt a stúdiók közt. Míg végül az egyik legnagyobb streaming szolgáltató (csak hogy ne csináljak reklámot a Netflixnek) mélyen belenyúlt a zsebébe és elkészülhetett a film. A nagypapa korú színészeket egy különleges technológiával fiatalították meg, amely közepesen vizsgázott. Érdekes módon De Niro robotikus, mackós (vagyis valódi) mozgásán bukott meg kissé a dolog.
Azonban ez és az a fránya kék kontaktlencse inkább még hozzá is ad az ír bérgyilkos, ügyeket elintéző belső karakteréhez, sem, mint elvesz. A gond ott van, hogy a film végjátékában felvillanó érzelmei ellenére, Frank, a központi karaktere roppant sótlan lett. Egyáltalán nem tudunk neki sem izgulni, sem komolyabb ellenérzést táplálni iránta. Furcsa módon csak sodródik az eseményekkel, nem alakítja igazán azokat. Akik közben szép csendben ellopják a showt, azok nem mások, mint egy igazi keresztapa szerepében Joe Pesci és a Jimmy Hoffa szakszervezeti vezetőt alakító isteni Al Pacino. A Golden Globe (értsd elő Oscar) jelölésük simán megérdemelt. Na itt jönnek a gondok.
Habár a mű történetvezetése kiváló, mondjuk a mestertől ezt is várhattuk, de az is vitathatatlan tény, hogy a kisképernyőn sokkal jobban mutat, mint a nagy vásznon. Már csak azért is mert a 200 perces játékidőt egy fenékkel szinte lehetetlen végül ülni egy karakter centrikus helyenként lassú filmnél, amely egyszerre akarja az olasz maffiát (lásd Nagymenők), az utca szabályait (lásd Aljas utcák) és a karaktereinek a fejlődését bemutatni (lásd Casino). A másik gond, hogy magyar szemmel kevésbé érdekes maga az alap történet, még ha a nálunk jelentős amerikai történelem fetisisztái elégedetten csettintenek is majd az ujjaikkal.
Azért a CGI zöldben ugráló plasztik idióták korában (bocs Aquaman) üdítő egy régi vágású nagybetűs gyakorlatilag életrajzi mozit látni, ahol tényleg egy letűnt korszak értékei elevenednek meg. Nem lesz klasszikus az Írből, de filmtörténeti darab, már csak a fiatalítási technikája miatt is. Scorsese meg annyi, de annyi megújulás után végleg elköszönt a régiektől. A gengszterfilmek esszenciájának aranylövése azonban elmarad, ez egy hattyúdal még pedig inkább a dinamikus fajtából: remek színészekkel, jó párbeszédekkel egy letűnt kor mementója. Kezeljük hát méltósággal. Jó, hogy elkészült.
A dinók sosem halnak ki? A Jurassic Park és mutációi
Steven Spielberg Michael Crichton Jurassic Park című bestseller könyvéből 1993-ban filmtörténetet alkotott, komplett ajándéktárgy iparágak jövőjét alapozta meg hosszútávon. A dinoszauruszok tündöklése és vászonbéli hódítása mindig óriási siker. Íme hát a Jurassic Park és mutációinak szigorúan szubjektív listája paleontológus kezdőknek, haladóknak, de leginkább azoknak, akik, újra és újra szeretnek rácsodálkozni a CGI legújabb vívmányaira és a saját magukban szunnyadó felfedező, kalandvágyó kisgyerekre.
Generációk háborúja – Kritika
A II. világháború borzalmait ritkán látott nyíltsággal és mélységgel mutatja be a Generációk háborúja című német minisorozat, amely öt fiatal barát sorsán keresztül tárja fel a konfliktus emberi árát és a túlélés drámáját az 1941 és 1945 közötti évekből. Ráadásul a „vesztes nácik” szemszögéből láthatjuk az emberi lélek küzdelmeit egy olyan korban, amely örökre megváltoztatta Európát.
John Wick világa balettel újratöltve
A John Wick-filmek bűnös élvezetet jelentettek minden akciórajongónak. Ez a jelen állás szerint négy rész finom stílushullámzás volt a kaszkadőrök akcióorgiája, az extrém fegyverfetisizmus és a letisztult, maszkulin westernek botegyszerű dramaturgiája közt. Ennek oldalbordájából nőtt ki és szeretne méltó folytatás lenni a feminista párja, a Ballerina, amelyben Ana de Armas szövi újra és tovább a John Wick-moziuniverzum bérgyilkosokkal és titkos klánokkal teletűzdelt, videójátékszerű világát. A történet vajon megüti-e a szórakoztató elődök szintjét, és ez a törékeny, csinos nő eléggé meggyőző lesz-e gyilkológépszerepben? Ezekre kerestem a választ a moziban.
Tündék és ördögfiak nagyvásznon
Dargay Attila – a magyar rajzfilmgyártás ikonikus alakjának –, a Vuk és a Ludas Matyi alkotójának régi álma vált valóra. Vörösmarty Mihály költeménye, a Csongor és Tünde ötven év után végre animációs feldolgozást kapott. A művész figuratervei alapján készült, de a mai kor gyermekei számára talán kevésbé ismert mű, felveti a kérdést, hogy vajon mit üzenhet ez a modernizált klasszikus a kiskorú nézőknek és a szüleiknek, különösen, hogy a feldolgozás igazi hőse egy dialógíró, Speier Dávid?
A Karate kölyök koncepció még mindig eladható!
A Karate kölyök 1984-ben tarolt a vásznon, hiszen az idegen környezethez köztudottan csak a karate és a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot. Az alapkoncepció megmaradt. Ezúttal a két felejthető folytatás, a kedvelhető hat évados tévésorozat (Cobra Kai) valamint a kung-fura kihegyezett 2010-es Jackie Chan-nel fémjelzett remake-szerűség (inkább átirat) hibridje kerül a vászonra. A címe a sokatmondó: Karate kölyök - Legendák. Itt már a kínai szál, azaz mindenki Jackie-je, mint edző és az eredeti részek főhőse, a meglepően kisfiúsan öregedő Ralph Macchio segít egy fiatal pekingi harcosnak New Yorkban a harc által meglelni a világbékét.