A Marvel univerzum a helyére került

„Valami véget ér..valami fáj.”

Valahogy én is ezt éreztem mikor kimentem a moziból a sorozatban 22. Marvel univerzum gyémánt, a stílszerűen Végjáték címre hallgató darabról. Gyermeki rácsodálkozással és lelkes rajongói szemekkel nézve is egyformán remek eposz született. A (rossz szóviccel élve) 22-es csapdáját elkerüli és nem válik öncélúvá a vásznon zajló sok térben játszódó történet. Minden, de minden hős visszatér egy nagy utolsó kalandra. Remek szórakozás ez a hajsza, amelyben a képregénybarátaink, akiken lassan egy generáció szocializálódott, ismét Thanos után erednek, hogy visszahozzák az előző részben eltűnt hősöket. Mint ismert ez az űrbeli nagy melák összegyűjtötte az összes mágikus követ és megölte az univerzum lakosságának felét. Azonban a szuperhősöket pont azért tartjuk, hogy megvívják ezt a harcot az embertelenül nagy pusztitást levezénylő gonosz ellen.

A küzdelem kezdetét veszi. Kár lenne bármit elmesélni erről a testes, háromórás utazásról, amely végén mindenki elégedetten csettinthet az ujjával. Egy picit talán zavaró a túlzó többi, egykori kalandra való reflektálás, de ez elkerülhetetlen volt egy korszakot, egy univerzumot lezáró mű esetében. Sajnos a szinkronról nem nyilatkozhattok, de az eredetiben remek kis viccecskék oldják a világ megváltók utolsó nagy közös kalandját. Külön piros pont a hangulatnak, amelyből ezúttal Thor lubickolhat csak igazán a kedvére. Minden jelenete zseniális, ilyen ha egy színész is jól szórakozik a forgatáson.

Ha már Végjáték, akkor jelentem, igen az utolsó Stan Lee cameo is a helyén van. Egy korszak lezárult, a végső harc pedig szimpla képregény aranylövés. Megkaptuk az adagunkat. Eddig is a 22-es volt a szerencseszámom, de ezután ez másnál is így lesz. A kissé talán túl hosszú játékidő viszont picit tömörré teszi a filmet, de ezt nézzük el neki. Minden a helyén van, minden szép. Most csend van, most béke van. Egy tulajdonképpen tét nélkül műfaj is képes ilyen magasságokba jutni. Erre találták ki a popcorn mozit.