Rendhagyó edzésnapló - első nap az edzőteremben

Most induló sorozatunkban a konditermi élményeimet osztom meg Veletek. Bár harmincon felül járok, még életemben nem próbáltam fittness gépeket azelőtt, a legnehezebb súlyzó pedig, amit rendszeresen felemeltem, fél kilós volt a callanetics órán. Igen, ebből már kiderül, hogy nő vagyok (pasik ritkán járnak callaneticsre). Még ennél is távolabb voltam lélekben az edzés világától, mint ami az első két sorból kiderült, ugyanis soha nem szerettem sportolni. Ámulva olvastam a sorokat, ahol férfiak és nők arról számoltak be, mekkora boldogságérzet számukra az edzés, és mennyi örömet ad, hogy ismét legyőzték önmagukat.

Voltak próbálkozásaim: egy évig aerobicoztam és futottam a tréner kolléganőmmel, valamint úgy fél évig jártam az említett callaneticsre. Jó volt, jó volt, de annyira azért mégsem, hogy másnap hollywoodi mosollyal az arcomon vegyem fel újra a futócipőt. Sőt, minden egyes edzés után mérhetetlen nyűgösséget éreztem. A fizikai fáradtság valahogy így jött ki rajtam: ingerült voltam utána esténként, és legjobb volt, ha csendben olvasgatok a sarokban.

Ennek ellenére most nap mint csábítgatott az edzőterem gondolata. Életmódváltós időszakomban olvastam már annyit a témáról, hogy tudjam: ez az, ami igazán hatékony, ha izmos, feszes testet szeretnék. Az már csak plusz hozadék, ha végre mozgok valamit a rengeteg ülőmunka mellett, és egészségesebb leszek. A gyakorta jelentkező lábzsibbadás, vizesedés jelezte: ideje tenni valamit önmagamért. Kedvező helyzet, hogy új munkahelyem révén ott sétálok el a konditerem mellett, amely minden alkalommal megszólított, hogy most már tényleg csak be kellene nyitnom az ajtón.

Végre elhatároztam magam, és megtettem. Vidéki, legegyszerűbb edzőterem, amely alagsori helyiségek láncolatából áll. Ennek ellenére több eszköz és gép van, mint gondoltam, tehát pozitív csalódás ért. Ráadásul a nők olcsóbban kapják a belépőjegyet és bérletet. Furcsa volt újra felvenni az edzőruhát, utoljára valamelyik aerobic napon volt rajtam, amikor még képes voltam végigugrálni 4-5 ilyen órát. Ma már sajnos nem menne. Az öltözőszekrény ajtajára kiragasztott óvszerreklám sem vette el a kedvemet, inkább megnevettetett. Bementem, és megkértem a tulajdonost, hogy mutassa meg a gépeket, hogy mit és hogyan kell használni.

Nagyon kedves és barátságos volt, türelmesen vezetgetett végig a lehetőségeken. A helyzet jobb volt, mint amire számítottam. No nem az erőnlétemre gondolok (mondanom sem kell, volt, amit meg sem bírtam mozdítani zéró fokozaton sem), hanem a lelkesedésemre. Gyengeségem ellenére legalább ott voltam, csináltam és jól esett. Nem mellékes, hogy mindenki kedves volt, látszott, hogy az itt edzők igazi közösséget alkotnak, és tisztelik egymást azért, mert a másik is tesz valamit önmagáért. Nem nevettek ki, hogy mit bírok, hogy láthatóan még csak bohóckodásnak számít, amit művelek a súlyok alatt.

Ettől függetlenül éreztem, hogy ez egyedül nem fog menni. A tulajdonos barátságos segítsége ellenére is kezdőként szükségem van arra, hogy valaki összeállítson egy számomra ideális edzéstervet, hogy legalább az elején kézen fogjon és vezessen, hogy mit, hogyan és mennyit. Nagy örömömre éppen ott találtam a személyi edző srácot, aki le szokott járni a terembe instruálni az arra igényt tartókat. Az edzésem végén érdeklődtem az árakról, és meglepően kedvező díjat mondott. Így azonnal megbeszéltük a következő alkalmat. Az első napot azért egyedül, nélküle csináltam végig, amennyire tudtam. 

Hazaérve számítottam az izomlázra, bár saját kis tudásomhoz mérten próbáltam nyújtani. Nos, az izomláz végül nem volt olyan vészes, a korábban tapasztalt nyűgösség viszont annál inkább jelentkezett. Fáradt voltam, és aznapra már hasznavehetetlen. Az öröm, hogy végre sportolok, csak másnap érződött, és már túlesve az edzés utáni hisztin, vidáman gondoltam arra, hogy legközelebb profi segítségem is lesz abban, hogy fittebbé válhassak. 

Képünk illusztráció.
Fotó: Pixabay.com