Miért félünk mindattól, ami örömet hoz az életünkbe?

A legtöbbünk cipel valamilyen sérelmet, problémát a múltjából. Sokszor fel sem tűnik, hogy a döntéseinket egy régi, magunkban felépített élethelyzet irányítja, amely már ténylegesen nem rólunk szól. A mindennapi helyzetek során emiatt lépünk hátrébb mindattól, ami valaha boldoggá tett, csak hogy ne kelljen újra megélni azt a fájdalmat, amit a kudarc jelentett.

Gyerekként azt gondolhattuk, hogy a világ nyitva áll előttünk. Hittük, hogy elég a lelkesedés, a szenvedély és a jókedv. Aztán kamaszként egyszer megtanultuk, hogy csak akkor érünk valamit, ha kiemelkedünk egy adott tevékenységben vagy esetleg hobbiban. Fiatalként azt hihettük, hogyha nem vagyunk elsők és a legjobbak, akkor inkább maradjunk csöndben, ne mutassuk meg magunkat mások előtt. Így vált sokunk életében tabuvá mindaz, ami jóérzést adott.

A kételyeink mögött sokszor ott húzódik egy olyan régi eszmeiség, ami arról szól, hogy csak akkor van helyünk mások mellett, ha hibátlanok vagyunk. Emiatt hátrálunk ki azokból a szituációkból, amelyek feltöltenének, szórakoztatnának, és lassan eltávolodunk azoktól a hobbiktól is, amelyeket valaha szerettünk. Így gyakran olyan programokra is nemet mondunk, amelyekben igazán önmagunk lehetnénk. Valójában félünk a kritikától, a kinevetéstől és a visszautasítástól. Tartunk attól, hogy mások véleménye többet ér majd annál, amit mi érzünk egy tevékenység közben. Pedig pont itt csúszik félre minden, mert amikor azon kattogunk, hogy mások mit gondolnak rólunk, a saját örömünk kicsúszik a kezünkből.

A kreativitás mindig pillanatnyi állapot

Lényegében bármit csinálunk, reakció folyamatosan lesz a hétköznapok során – jó, rossz, semleges vagy éppen bántó. Emberként persze megérint, ha kritizálnak minket. Aki azt mondja, hogy egyáltalán nem érdekli, valószínűleg nem teljesen őszinte. Azonban ebből még nem következik, hogy vissza kell fognunk magunkat vagy egyből változtatnunk kell. Ahhoz, hogy a könnyedség az életben működjön, meg kell tanulni kedvelni önmagunkat. Ki kell lépnünk a jó-rossz, győztes-vesztes gondolkodásból, valamint el kell engednünk az összehasonlítást, a perfekcionizmust és a folyamatos megfelelési kényszert. Ha a cél nem a kényszeres siker, hanem a boldogság és a jóllét, akkor a rajtunk lévő nyugtalanság súlya lecsökken.

Mi lett belőlünk felnőttként?

A legtöbben nem lettünk azzá, akik gyerekként szerettünk volna lenni. Nem lettünk sportolók, művészek vagy más hírességek – legalábbis nem főállásban. Azonban ettől még mindig lehetünk elégedettek a saját utunkkal. Nem mindig az számít, hogy mit mondtak rólunk a múltban. Lehet, hogy valaki szerint bénán táncolunk, közhelyesen írunk, kevésbé vagyunk tehetségesek, vagy „nem voltunk elég jók”, de mindez lényegtelen, ha háttérzajként kezeljük a kritikát és önmagunkra fókuszálunk. Ezen vélemények legtöbbször nem tartoznak hozzánk, csak a saját gondolatainkban kialakítottunk egy elképzelt valóságot azon történésekről, amelyek az életünk során korábban értek minket. Viszont változtatni mindig lehet a boldogság és a beteljesülés érdekében.

Ha olyan munkát végezhetünk, amit kedvelünk, és a saját életünket ennek megfelelően alakíthatjuk, az már önmagában örömmel tölthet el minket. Valójában sosem tudhatjuk, hogy hova visz egy kudarc, viszont ha arra indulunk el a mindennapi döntéseink során, ami boldogságot ad, akkor jó esetben elégedettséggel tekinthetünk vissza az életünk egy szakaszára. Ha a felnőtté válásunk során változnak is a céljaink, az teljesen rendben van, hiszen az ember nem kőből van és nem mindig ugyanazt kell csinálnia. A lényeg, hogy ne féljünk váltani, amikor a szívünk húz valamerre. Elvégre a személyiségünk, a sorsunk és a környezetünk úgyis mindig megmutatja, hogy hol van igazán a helyünk az életben.