Miért érzi magát kimerültnek a huszonéves generáció?

Mai fiatalként furcsa kettősségben élünk, ugyanis egyszerre érezhetjük magunkat lendületesnek és megmagyarázhatatlanul fáradtnak. Mintha túl korán kellett volna felvennünk a „felnőtt” üzemmódot. Akár tetszik, akár nem, ez a hangulat nagyon is valós. A jelenség mögött pedig nem egyetlen ok áll, hanem egy egész korosztály társadalmi hangulata.

Mint Y vagy Z generációs emberek, az internet velünk született kísérőnk volt, amely egyszerre volt az első tanárunk, a játszótársunk és a legfőbb félelmünk. Kamaszként a telefonunkon naponta láttuk a körülöttünk lévő problémákat – a mindennapi vitákat, a világ problémáit és a bántalmazás tucatnyi formáját. Olyan dolgok is elértek minket, amik régebben csak felnőttekhez jutottak el, most viszont már tizenévesen felelősségérzetet, sőt súlyt raktak a vállunkra. A felnövés így nem egy lassú átmenet lett számunkra, hanem inkább egy hirtelen ugrás, ahol egyik nap még iskolába járunk, másnap meg azon gondolkodunk, hogyan lesz lakhatásunk, munkánk és jövőnk.

Koravénséget szül a bizonytalanság

A mai huszonévesek agya ritkán kapcsol ki. A közösségi média nekünk már nem feltétlenül szórakozás, hanem egy zajos tér, ahol mindenki makulátlannak tűnik, a trendek követésre késztetnek és minden értesítés egy újabb impulzust jelent. Ha épp nem a világ hírei borítanak el adrenalinnal, akkor mások mindennapjai tesznek türelmetlenné vagy kiszámíthatatlanná. Ez a folyamatos pörgés nem hagy időt a valódi regenerálódásra és a testünk egyszerűen kimerül.

Az egyik legnagyobb közös élményünk az állandó kételkedés. Sokunk már tanulás közben azon kattog, hogyan fog majd megélni. Az albérlet drága, a fizetés kevés, a jövő homályos, és ez a véget nem érő készenléti állapot megterhel minket. A biztonság, ami régebben természetes volt, ma már luxus. Nem hatalmas álmokat kergetünk, hanem nyugalmat, saját lakást, stabil bevételt és kiszámítható életet. Ha pedig már huszonévesen ilyen kérdéseken járnak a gondolataink, nem csoda, hogy néha jóval idősebbnek érezzük magunkat a valós életkorunknál.

A teljesítménykényszer állandó nyomása

A világ gyors, a trendek váltakoznak, a karrierek pedig egymásra épülnek egy sokszor hosszú éveken át tervezett módon. Néha úgy érezzük, hogy ha csak egy percre is lassítunk, máris lemaradunk a munkákról, a lehetőségekről és a kapcsolódásokról. A közösségi média megállás nélkül az arcunkba tolja, hogy mások mennyire tökéletesek a párkapcsolatukban és a szakmaiságukban. Ez a folyamatos torz visszajelzés elég ahhoz, hogy állandó önkritikában éljünk. Ráadásul a megfelelési kényszer nem csak belőlünk fakad. A szülők, a munkatársak és az idősebb ismerősök elvárásai sokszor rátesznek még egy lapáttal a problémákra.

A húszas éveink pont az az időszak, amikor a bulik, illetve a gondtalan közös élmények helyett lassan megtanulunk felelősséget vállalni a döntéseinkért, a pénzünkért és ekkor válik a karrier is fontossá a legtöbb fiatal számára. Ezzel együtt eltűnik az a kamaszkori könnyed szabadság, ami régen magától értetődő volt. A családi szerepeink is átalakulnak és sok huszonéves úgymond partnerként működik otthon, ami legtöbbször jó érzés. Viszont közben megterhelő is, hiszen a háztartás sok időt elvesz a mindennapok során.

A test is jelzi, ha túl sok

A stressz, a gyors étkezések, a mozgáshiány és az állandó készenléti állapot nemcsak lelki, hanem fizikai fáradtságot is okoz. Az, hogy fiatalként „koravénnek érezzük magunkat”, nem csak egy hangulat, hanem konkrét testi jelei vannak, mint például a tartós kimerültség, a levertség és a feszültség. Manapság fiatalon nem feltétlenül a gazdagságot hajszoljuk, hanem sokkal inkább a stabilitást és a biztonságot. Azt akarjuk, hogy ne kelljen minden egyes másodpercben figyelnünk, félnünk vagy bizonytalan körülmények között élnünk. A lakhatás, a munka, a lelki béke és a kiszámítható hétköznapok lettek az igazán nagy célok. Ha már huszonévesen ilyen kérdések irányítják a napjainkat, nem csoda, hogy sokszor idősebbnek érezzük magunkat a valós korunknál.

Az Y vagy a Z generáció tagjaiként, gyorsabban nőttünk fel, mint szerettük volna. A túlterheltség, az instabilitás, a tucatnyi digitális tartalom és a folyamatos nyomás együtt hozta létre azt a fura, koravén életérzést, amit mostanra egyre többünk cipel. Más pályán futunk és gyorsabb tempóban, mint az előttünk járók. Miközben mégis próbálunk előre menni, úgy, ahogy a világ most megkívánja, és ahogy tőlünk telik.