Menü

A halott indián a jó indián?

Martin Scorsese 80 fele közelítve sem lassít. A filmes pályája két vezetőszínészével Robert De Niroval és Leonardo DiCaprioval karöltve elhozták nekünk minden idők legnagyobb műgonddal levezényelt könyvbestsellerből streamingre gyártott valós események ihlette filmjét, a Megfojtott virágokat. A sztori most már mindenkinek ismerős. A kérdés csak az, hogy az olajmágnás múlt század elejei Oklahoma-i indiánok megölésének túlnyújtott története van-e olyan jó, mint a várakozás, ami övezte ezt a 200 milliós projektet?

Miért az év filmje?

A filmzene és a mű felütése tanítani való. Oklahomában, a huszadi század elején, szó szerint a semmi közepén, egy vegetációra kárhoztatott indián oázisban hirtelen rengeteg olajat találnak, így kőgazdagok lesznek a helyiek. Ellepik az utakat az olajipari munkások, a sportkocsik és a drága ruhák. Remekül bemutatja a film, hogy mennyire nincs kultúrája ennek a természet közeli kis közösségnek a hirtelen jött jóllét feldolgozására. Látványosan szórják a pénzt és a kapzsi odatelepült fehérek ki is használják a tudatlanságukat és a végtelen naivitásukat.

A színészi játék terén el leszünk kényeztetve. DiCaprio, a nem túl iskolázott, de annál ambiciózusabb, indián családba beházasodó helyiként remekel, mint mindig, ha Scorsese mester vezényli. De Niro saját machinátori, antagonista játékát a kisujjából kirázza. Érik is neki egy újabb Oscar annyi mellőzött év után. Ami viszont az igazi meglepetés, az a főhős feleségét alakító Lily Gladstone, aki velőtrázóan hiteles. Mindent elhiszünk neki: a helykeresését a tradíciók és a kapitalista világ közt, a valós paranoiáját és a férje iránti szeretetét is. A díszletek, kosztümök, ahogy elvárható egy ilyen gigaköltségvetésű mozinál tökéletesek. A kissé didaktikus vége monológokat leszámítva a párbeszédek se könyvízűek. A valós események filmjeinek szerelmesei nem fognak csalódni ebben a mega indián film tablóban.

Miért kis csalódás?

Hiába a remek alapanyag, a rendezőzseni, ahogy az Ír esetében is, sajnos nagyon beleszeretett a történetbe és a tévés filmes környezet, lehetőségek oltárán feláldozta kissé saját alkotását. A mű hossza nem tévedés 3 és fél óra, ami főleg a túlzottan kibontott végkifejletnél már-már zavaró. A bírósági tárgyalás szinte idegen test a filmben. Emellett, ahogy a legutóbbi filmjénél, itt is nagy kérdés kell-e mindent elmagyarázni, ilyen szinten a szájunkba rágni. Miközben az indiánok szervezett legyilkolását követjük végig az olajvagyonért, valahogy nem tudjuk néha eldönteni, hogy mennyire szabad nekünk ebben részt vennünk lelkiekben. a kevesebb több lett volna.

A Megfojtott virágok egy túlnyújtott kis gyöngyszeme az évnek, amely túlságosan is ügyel a részletekre, így az összkép nem lesz klasszikus (pont úgy, mint anno az Aviatornál), ahol Robert De Niro végre újra Oscar gyanús (lásd legutóbb az Írnél) és ahol a történelmi filmek szerelmesei sem fognak csalódni. Soha rosszabb filmélményt, a tévés streaming közegben igazi telitalálat lesz, de a mozivásznon is megállja a helyét ez a régi vágású darab. Christopher Nolannal nagy meccs lesz majd az Oscarért Scorsesenek, de akármi lesz is, maradunk őszinte hívei mester. Jó egészséget kívánok Ez az olajgőzős indiántánc kiváló a hibái ellenére is. „Ez jó mulatság, férfi munka volt.”

Három generáció, egy közös újrakezdés

Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.

A Hét Királyság lovagja

Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.

A New York-i utca királya is képes felnőni!

Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.

Haverok,buli,like! De hogyan tovább?

Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?

Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet

A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.