Menü

A gyors elengedés nyomában

Az elengedés egy nagyon érdekes és fontos része az önismereti munkának. Mindenkivel megesik, hogy esetenként el kell engednünk valakit vagy valamit. Ez teljesen része a mindennapi életnek. Egy természetes, mindennapi, sűrűn előforduló folyamat.

Ahelyett viszont, hogy ezt a folyamatot könnyen, megszokásból, pár pillanat alatt elintéznénk magunkban (igen, tényleg csak pár pillanat kell hozzá), képesek vagyunk ezen őrlődni, napokig – hetekig, évekig, vagy akár egy életen át is.

Szóval igazából az fáj, hogy nem is akarom elengedni? Bizony. Nem az elengedés fáj. Hanem az, hogy úgy akarod elengedni, hogy közben azért maradjon meg. És ez nagy feszültséget okoz benned és szétszakít.

Nem akarod feltétlenül, teljesen elengedni Őt, mert azért még akarsz vele kapcsolatot, még akarsz vele beszélgetni vagy még akarod, hogy újrakezdhesd vele. De tudod, hogy el kell engedni, ezért el szeretnéd engedni. Ez a gyakorlatba nem ültetett elméleti tudás kínos annyira. Nem akarod elengedni 100%-ban a múltat, csak a rosszat, a jó és a szép az pedig maradjon meg.

Félsz attól, hogy mindent elengedj.

Mert ha elengeded Őt, akkor az megsemmisít.

Megsemmisíti a múltadat, mert lehet szembe kell nézned az ott lévő hazugságokkal, látszat igazságokkal, amik csak azért szépek, mert az érzelmek és gondolatok nagy része ott van a szőnyeg alatt, megoldatlanul.

Megsemmisíti a jelenedet, mert már azt sem tudod, te ki vagy és megsemmisíti az egész jövődet, amit eddig úgy gondoltad, majd együtt fogtok átélni. Átalakít, megváltoztat mindent. Egy teljesen új jövőt kell élned, nélküle, magányosan. És ez rémisztő.

Továbbá még dühös is lehetsz, hogy te mindent megtettél, sok mindent feladtál, stb és mégis ezt érdemled? Vagy magadra haragszol, hogy te tehetsz arról, hogy elromlott ez az egész? Vagy esetleg miatta nem akarsz végetvetni teljesen, mert te tartod meg őt? Ezek az érzések még tovább erősítik a félelmed, mert nem akarsz kudarcot vallani és felelősséghárításba is tartanak.

Mindennek a tetejébe, ha nagyobb dologról van szó, ezt fel kell vállalni mások előtt is.

Hoppá. Akkor így ráadásul még mások sértő megjegyzéseinek, véleményezésének, piszkálódásának is ki vagy téve. Jöhetnek az “én megmondtam” és az egyéb (más helyzetben sem kellemes, de most még inkább fájdalmas) “kedvességből mondott” beszólások. Vagy akár “lehülyézések”, hogy miért csináltad ezt?

Ez akkor így behozza a “jógyerek” szerepet és a megfelelési kényszereket is. Hisz mit fognak mások gondolni rólad, ha megtudják, hogy kudarcot vallottál valamiben? Fel kell vállalnod a szüleid és a mindenki más előtt, hogy valami nem sikerült, elromlott. És ez szégyen.

Ez még tovább rombolja önbecsülésed és leválaszt belső erődről.

És ezért kapaszkodsz a múltad minden egyes szép percébe és inkább belehalsz, csak had hozhasd vissza azokat a szép perceket, had élhesd újra megint, vele. Te megtennél bármit, csak maradjon még, legalább egy kicsit, hogy neked ne kelljen felelősséget vállalnod önmagadért és a saját döntéseidért. Ne kelljen ebben az idegen jelenben, magányosan élned. Nem akarsz változni, változtatni és szembenézni a rád váró lehetőségekkel.

És így elzárod magad a szebb jövő elől.

De közben el akarod engedni Őt, elakarod engedni a veszekedéseiteket, vagy bármi mást. Hisz valamiért nem vagy teljesen boldog. Valami nem jó, valami elromlott ott a mélyben, valami másra vágysz, vagy máshogyan akarod csinálni. És ez a kettősség még inkább felőröl.

Óvodakezdés: sír, kapaszkodik, nem akar bemenni?

Az óvodakezdés nemcsak a gyermek, hanem az egész család számára nagy változás. Az addig megszokott, biztonságos otthoni környezet helyett új helyszín, ismeretlen felnőttek, új gyerekek és másfajta napirend várja a kicsit. Nem csoda, ha az első reggeleken könnyek között kapaszkodik a szülőbe, tiltakozik az öltözés ellen, vagy határozottan kijelenti: ő bizony nem akar óvodába menni.

A túlkompenzálás jelei

A túlkompenzálás olyan pszichológiai működésmód, amely során az ember egy számára kellemetlen bizonytalanságot, hiányérzetet vagy gyengeséget úgy próbál elfedni, hogy az ellenkező irányba túlzott viselkedést mutat. Sok esetben ez nem tudatos. Az érintett személy valóban úgy érezheti, hogy határozott, erős vagy magabiztos, miközben viselkedésének hátterében valójában félelem, kisebbrendűségi érzés vagy az elutasítástól való szorongás áll.

Mitől leszel azonnal szimpatikusabb másoknak?

Vajon mi alapján döntjük el néhány perc, sőt olykor néhány másodperc alatt, hogy valaki szimpatikus-e számunkra? Természetesen a külső megjelenés is szerepet játszhat az első benyomásban, de hosszú távon sokkal inkább azok az apró gesztusok, viselkedési formák és kommunikációs szokások számítanak.

Impulzusvásárlás: miért veszünk meg olyasmit is, amire valójában nincs szükségünk?

Bemész a boltba egyetlen dologért, aztán néhány perccel később már egy új bögrével, egy akciós édességgel és egy olyan ruhadarabbal állsz a pénztárnál, amelyről indulás előtt még azt sem tudtad, hogy létezik? Ha ismerős a helyzet, valószínűleg te is megtapasztaltad már az impulzusvásárlás erejét.

Mindig ugyanabból a bögréből iszod a kávédat?

Van egy kedvenc bögréd, amelyhez szinte minden reggel automatikusan nyúlsz? Lehet, hogy már kopott egy kicsit a mintája, talán nem is ez a legszebb darab a konyhaszekrényben, mégis valahogy „ebből esik a legjobban” a kávé. Másoknak több tucat bögréjük van, mégis újra és újra ugyanaz kerül elő. Vajon egyszerű megszokásról van szó, vagy a választásunk valóban árulhat el valamit a személyiségünkről?