A New York-i utca királya is képes felnőni!

Oscar-jelölés hegyek (9!), zajos közönségsiker és egy túlpörgetett, korosztályos trailer, ami mindent is ígért nekünk. Leginkább egy pörgős, laza mozit, ami erősen ajánlott, mindenképpen az év egyik legszórakoztatóbb filmjét. Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a címszerepben az átlényegült, az agyát eldobva a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Esetleg az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje?

Marty már a film elején is sodródik a hétköznapi munkásélet és sikeresnek vélt, vágyott sportkarrier közt. Azonban az első pingpong bajnokság képeivel egy olyan pörgős bő két óra veszi kezdetét, ami a 22 komolyabb díjat nyerő Reisman életének az esszenciáját tökéletesen átadja: a főhős egyszerre próbálja a Nagy Alma utcai kiskirályának egocentrikus (értsd önző és bunkó) magabiztosságát eladni a való világban és lereagálni a mindennapok sodró, meghökkentő életeseményeit. Kis mellékszerepben Röhrig Géza (Saul fia) is haknizik egy jót, a sokszoros magyar világbajnok Barna Viktor filmes átiratában, simán hozza a sokat megélt holokauszt túlélőt, sőt a film messze legmorbidabb sztorija is az övé.

A címszereplő örült rohanásában, miközben becserkészi az unatkozó, gazdag ex-színésznőt? (a letisztult, abszolút profi Gwyneth Paltrow-t) vagy csak életben próbál maradni, de persze egyúttal meg is akarja szedni magát, nem győzzük kapkodni a fejünket. A film nem ejt áldozatokat. Nyíltan bevállalja, hogy a főhőse, a Duracell nyuszi energiájú életcsászár, annyira az amatőr pingpong királya, mint kiskakas a szemétdombon. Nehéz vele azonosulni, de a film megbocsájt neki, hiszen élete álmához még neki is meg kell alkudnia, és ha jól számoltam ez a sportyuppie legalább négyszer nő fel, vállal felelősséget a szemünk előtt, a kalandja egyértelműen díjakért kiált. Ahol minden is van, de leginkább dokumentarista kameramozgás, frenetikus tempó és egy szolid óda az asztalitenisznek. Miközben nem emeli piedesztálra a felnőttek konzervatív világát, ott is mindenki magáért kapar, csak éppen nekik sokkal több hatalma, pénze van, mint Martynak.

Történik mindez jó pár naturalista jelenet mellett, ami életszerűbbé teszi a látottakat. A feltörekvő sportok kisembereinek saját, belső purgatóriumából kimenekülésébe, megváltásába vetett hitünket visszaadja a mozi vége. Így egyúttal furcsa módon a Marty Supreme egész koncepcióját, ha nem is teljesen, de megmentik. Izgalmas, magával ragadó, lendületes darabbal van dolgunk, nem a legjobb, de dobogós nálam a tavalyi éves amerikai filmlistán, még ha csak most nézhetjük mi meg. Azonban ezt inkább moziban tegyük, feliratosan. Adjuk meg neki a tiszteletet. Megérdemli.