Nehéz, de feloldozó élmény a Kékkört egyben teljesíteni

Érezted már azt, hogy belefáradtál az élet monotonitásába és heteken át mást se csinálnál, csak túráznál? Mándi Ferenc és Till Anilla dokumentumfilmje meg fog erősíteni az elhatározásodban, ugyanis a 2550 megnyerő közvetlenséggel és egyszerű érzésekkel mesél az Országos Kékkör teljesítéséről.

A 2550 duplán sikertörténet, hiszen a forgatás megkezdésekor még nem lehetett tudni, hogy Till Anilla beér-e a célba, vagyis hogy képes lesz a címben szereplő távot legyalogolni nagyjából 80 nap alatt, és visszaérve az indulás helyére, a Hármashatár-hegyen begyűjti a Kékkör utolsó pecsétjét. A túra sikerrel zárult, arra azonban még legmerészebb álmaikban sem gondolhattak az alkotók, hogy a vándorlásról szóló dokumentumfilmet Magyarország legnagyobb mozihálózata is műsorra tűzi. Azonban ez is megtörtént velük. Tényleg messzire el lehet jutni, ha valaki felveszi a túrahátizsákját, és gyalogolni kezd.

Itthon is szép, de ezt külföldön tanuljuk meg

A 2550 arra ösztönöz, hogy közelebbről ismerjük meg Magyarország változatos tájait, méghozzá a hosszú távú séták környezettudatos és intim módján. Ilyenkor abból kell gazdálkodnunk, amit a hátizsákunk rejt, amit a természet kínál, vagy amit egy falusi boltban beszerezhetünk. A sztori egyik fő üzenete, hogy a nagy kalandért nem kell messzi régiókba utazni: az Országos Kéktúra és annak kiegészítő szakaszai egy teljes hazai kört kínálnak. Till meggyőzően mutatja be, hogy a Balatonon és a Dunakanyaron túl is érdemes felfedezni a rejtettebb vidékeket – például az Alföld végtelen pusztáit. A túrázás nehézségei (vízhólyagok, nehéz hátizsák, hőség és sár) főleg képi szinten jelennek meg: látjuk, ahogy a főszereplő sáros lejtőn fenéken csúszik vagy leragasztja a sebes lábujját, de mindezt szavak nélkül mesélik el.

Az egész dokunak van egy olyan állítása, hogy Anilla valójában külföldön szocializálódott, szereti Magyarországot, sőt itthon él, de rengeteget jár külföldre, projekteken, konferenciákon vesz részt és az ott lévő nemzetközi közeg inspirálja. Persze van a történetben egy belső utazás is: végre egyedül lehet a saját gondolataival, megadhatja magának a kellő időt és teret, hogy elrendezzen magában pár dolgot. Azonban számomra a film pont nem ezt akarja bizonyítani, hanem sokkal inkább azt, hogy a természetjárásnak van egy olyan élménye, amelyet majd továbbadhat más embereknek is.

A túrázás nemzetközi trend lett

Reese Witherspoon 2014-ben világsikert tudott aratni a Vadonnal, amelyben egy zaklatott múltú nő a Pacific Crest Trail legyalogolásával talál ismét önmagára. Az Egyesült Államokon kívül is nagy divatja van a hosszú távú túrázásnak, a világ legkülönbözőbb pontjain nyílnak ilyen típusú útvonalak, mint például a Távol az Araráttól, a Dél-Koreán végighúzódó Baekdu Daegan és az El Camino, amelyet senkinek nem kell bemutatni.

Till nem misztifikálja túl a kalandját, nem válik közösségi médiás tanítómesterré, egyszerűen megnyerő közvetlenséggel mesél az élményeiről. Hamar kiderül róla, hogy legidősebb testvérként, az átlagosnál jóval nagyobb, de azért még egészségesnek mondható teljesítménykényszer hajtja – ez már a sokadik hosszú távú túrája –, és szereti, ha jó példát mutathat az életével. A 2550 tulajdonképpen kalandozni hív, visszatérő hatáskeltő elemként kapcsolódik össze benne Anilla mosolygós arca harmóniát és derűt sugárzó természeti képekkel, amelyet nézőként jó látni.

Önismétlő jelenetek és óriási léptek

Az alkotás alapállása néha naiv megnyilatkozásokba és önismétlésbe csap át, el tud veszni a szépségben, például a falevelek között átszűrődő napfényben, ahelyett hogy több nézőpontból mutatná be a hosszú távú túrázás nehézségeit. Szó esik benne a felkészülés és tervezés fontosságáról, az elkerülhetetlenül bekövetkező mélypontokról és az azokon való túllendülésről, de itt azért még voltak kiaknázatlan lehetőségek. Például nekem nagyon hiányzott, hogy alig kaptunk kontextust, valamilyen két-három perces beszélgetést a projekttel kapcsolatos elméleti felkészülésről.

Helyette egyből belevág az alkotás a sztori elmesélésébe. Az is érződik, hogy elkelt volna több forgatási nap a filmhez, túl nagy lépésekben haladunk előre, a Kéktúra leginkább vadregényes hegységeit, a Börzsönyt, a Mátrát vagy a Bükköt például átugorja a történet. Till többször mesél olyan élményekről, amiket jobb lett volna megmutatni, ott lenni egy-egy emlékezetes találkozásnál. Harminc perc után kissé furcsa nézni, hogy mindig szép napsütéses időben és kellemes melegben halad főszereplőnk. Adódik a kérdés, hogy sohasem volt rossz idő, zuhogó eső a közel 80 nap alatt, vagy ha szárazság volt, akkor pedig milyen gondokat okozott a forróság.

Mándi Ferenc rendező egyszemélyes forgatócsoportként csatlakozott a túrához, a költségvetés pedig minimális volt, így azért korlátozva voltak a lehetőségei. Mándi egyben a doku operatőre és vágója is volt, Till Anilla is részt vett a készítésben, a hangmérnöki munkát Buczkó Bálint vállalta. Szabó Jennifer pszichológust pedig a főszereplővel való interjú elkészítésére kérték fel, amely narrálja a filmet.

A 2550 azt sugallja, nem kell profinak lenni ahhoz, hogy teljesítsd a Kékkört. Persze, irányulhatott volna több figyelem magára a fizikai felkészülésre, a vidéki Magyarországra, a túrázó és a táj kapcsolatára a filmben, viszont ha Till Anilla személyes hangulatú sztorijaként tekintünk a történetre, úgy már egyértelműen pozitív az összkép.

Örülök annak, hogy a főszereplő csak egy-egy jelenetben említi meg a múltbéli motivációit, nem akar semmilyen mögöttes bizonyítási vágyat kreálni a bő egy órás játékidő alatt. A 2550 nem akar oktatófilm lenni, valamiféle drámai kalandtörténet pedig végképp nem. Sokkal inkább a főszereplő belső érzelmeiről, motivációról szól. A témája miatt nem egy klasszikus alkotásról van szó, így otthoni környezetben is érdemes lehet megnézni, ahol az ember már egyből bele is áshatja magát a Kéktúrával kapcsolatos információkba. Az biztos, hogy a 2550 nem mutat filmtörténelmi magasságokat, de egy hangulatos, élvezhető alkotás, amelyben Till Anilla mosolya és személyisége lenyűgözi a nézőt.