Menü

A felelősségvállalás ezer arca

A legtöbben megijjednek, ha indulatokról, egyéni hibákról beszélünk, viszont ezeket megérteni és kimondani egyfajta út a változás felé. Miért? Mert ha kimondjuk, akkor elismerjük, és ezzel igazzá válik mindaz, amit eddig el lehetett hessegetni gondolatban, ezzel pedig már elindulunk az átalakulás útján. A problémák szőnyeg alá seprésével akadályozzuk a pozitív kimenetelt, és a megoldáskeresést is.

Erő vagy gyengeség?

Az önismeret számos kihívással szegélyezett, kemény útvonalon halad. Nem csoda, hogy sokan visszafordulnak menet közben. Ugyanakkor már a kezdő lépéssel elindulunk a megoldás irányába. Nehéz dolog felelősséggel szembenézni azokkal a területekkel, amelyek nem működnek az életünkben. Azt hisszük, valaki most pálcát tör felettünk, és ne adj Isten, azzal szembesít, hogy mennyi mindent elrontottunk az életünkben, bizonyos dolgokat az ismerőseink előtt is szégyellünk felvállalni, ha valami rossz az életünkben. Így aztán az idők során mintegy “páncélzatként”, kifejlesztettük a hárítás, a hibákkal szembeni védekezés igen változatos repertoárját. Legyen ezalatt szó akár társasági megfelelésről, a szomszéddal, vagy a barátainkkal folytatott beszélgetésekről. Hoztam néhány példát ezen problémák szemléltetésére, a teljesség igénye nélkül:

1. „Ha nem tudok róla, akkor nem létezik.” Például amikor agresszíven bánunk a tárgyakkal, rugdosunk, megütünk dolgokat, és megkérdezik, mi a baj, mi pedig azt válaszoljuk, hogy: semmi. Ilyenkor cselekvésben játsszuk le, ami belül történik, nem engedjük kimondani, hogy ez és ez zavar, inkább a környezetünkön vezetjük le a feszültségünket. Ilyenkor sokszor még mi magunk sem tudjuk, hogy mi a valódi problémánk, így sokkal könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne.

2. Kivonulás, passzivitás: Ismerős az a jelenet, hogy szeretnénk megbeszélni a problémánkat életünk egyik szereplőjével, mire ő sértetten kivonul a helyiségből, és azt érezteti, hogy megbántottuk? Ez sem a felelősségvállalás érett módja, inkább egy olyan leosztás, hogy „én erre nem szolgáltam rá”, de semmi köze nincs az egyenrangú helyzetkezeléshez, és az egyenlő részvállaláshoz a gondok megoldásában.

3. „Nem én voltam, az ő hibája!” A szembesülés megúszásának ez a módja a gyerekkorból lehet ismerős, amikor nem vállaljuk el a hibázást, hanem áthárítjuk a külvilágra azt. A folyamatos önfelmentés azonban arra utal, hogy emberünk nem tud beleállni énje emberi és ezért nem tökéletes oldalába, hanem kívül keresi a felelőst. Tehermentesül ha talál egy ilyen szereplőt, mert addig sem kell szembenéznie a saját problémás pontjaival.

4. Sírásba menekülés: „Én nem tudok beszélni a nehéz dolgokról, mert sírni kezdek.” Amikor a probléma kimondása helyett azt éreztetik, hogy: „mit teszel te velem, amikor nehéz dolgokról akarsz tárgyalni”, az olyan leosztást teremt, mintha a másik fél lenne negatív szereplő. Azonban valójában az bünteti a másikat, aki ilyen módon bántalmazóként állítja be a megértésre vágyó felet.

5. „Nem tudom.” Gyakran már azelőtt mondjuk ki ezt a két szót, mielőtt tényleg belegondoltunk volna a lehetséges válaszokba. Aki sokszor mantrázza ezt a kifejezést, gyakran attól fél, hogy mi derülhetne ki, ha lenne bátorsága belegondolni.

6. Egyfajta kakukktojás a fantáziába menekülés: A kamaszkorban jellegzetes élénk álmodozás, vagy akár a videójátékozás mögött gyakran az áll, hogy elvágyódunk a realitás tükrétől. Ilyenkor érdemes elgondolkodnunk, hogy önmagukban elegek-e a mindennapok, a párkapcsolatunk, a munkahelyünk, és a barátságaink. Miért van szükségünk egy külső, színes világra? Mit ad ez nekünk, és mennyire von a bűvkörébe? Amikor túl sokszor távolodunk el a jelentől, és a fantázia az életünk túl nagy szeletét bitorolja, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy nem-e a problémás területek ellensúlyozása miatt van rá ekkora szükségünk?

Inkább elkerülni, semmint szembesülni

A megoldásban is vannak végletek, van az, aki: folyamatosan beszél, és ezzel valahol nem ad lehetőséget arra, hogy visszajelzést kapjon a hallottakról. A másik véglet, amikor csendben ülünk, és a „minden rendben” kifejezés mögött rengeteg elfojtott agresszió marad kimondatlanul. Sokszor megjelenik az a tény is, hogy valaki pillanatnyilag megfogad egy-egy tanácsot, elviszi magával a felfedezéseket, aztán rövid időn belül semmi sem változik. Valójában egy kis időre rendbe jönnek a dolgok, de aztán minden ugyanúgy marad. Ez egyfajta félelem a változástól, és a hibák tagadása.

A félelem az átalakulástól sokszor nagyobb úr, mint a pozitív változás reménye. Mert milyen lenne az adott probléma szemszögéből látni magunkat, ráismerni gyengeségeinkre? Maradnak tehát a jól bevált kerülőutak, mert néha a jól ismert rosszul működő dolgok biztosabbnak tűnnek, mint elbírni, és kontrollt ragadni a hibáink felett. Sokkal kiszámíthatatlanabb vállalni a változtatással járó felelősséget és próbát tenni az ismeretlen, jobb kilátások felé. Azonban megéri-e hamis képet dédelgetni magunkról, és ezzel nehézségeket okozni magunknak és a környezetünknek? Érdemesebb ellépni a tetszetős látszattól, és tenni egy lépést befelé, a valódi önmagunk irányába.

Hipermnézia – amikor nincs olyan, hogy elfelejted

Talán már mindenki járt úgy, hogy elfelejtett valamit, mert esetleg sok más dolga volt. A hipermnéziások nem tudnak felejteni még akkor sem, ha szeretnének.

Egészség vagy mánia? A sportfüggőség árnyoldalai

A mozgás egészséges – ezt tudjuk. De mi történik, ha a sport már nem örömforrás, hanem kényszer? A sportfüggőség sokszor láthatatlanul alakul ki, miközben a külvilág gyakran dicséri a kitartást és az akaraterőt. Pedig a túlzásba vitt edzés éppúgy árthat a testnek és a léleknek, mint a mozgáshiány.

A munkahelyi viszályoktól a jobb csapatmunkáig – a konfliktuskezelés művészete

A munkahelyi konfliktusok a legtöbb munkahelyen előfordulnak, hiszen emberek dolgoznak együtt, különböző személyiséggel, célokkal és kommunikációs stílussal. A konfliktus önmagában nem feltétlenül negatív – ha jól kezeljük.

A derealizációs szindrómáról általában

A derealizációs szindróma olyan mentális állapot, amelyben az egyén átmenetileg elveszíti a kapcsolatot saját testével, érzéseivel vagy a külvilággal való érzékelésével. Ezek a disszociatív zavarok gyakran szorongással, stresszel vagy traumás élményekkel társulnak, és jellemzőek lehetnek például pánikrohamok, traumatikus események vagy más mentális betegségek során.

Szendvicsgeneráció – két nemzedék közé ragadva

A szendvicsgeneráció tagjai, akik ellátják a múltat és jövőt is egyszerre, mely nem kis nehézséget jelent. Egy elég szívszorító, de mindennapos probléma, amiről keveset beszélünk, pedig sokkal többet kéne.