Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája
- Dátum: 2023.12.21., 02:55
- Szabó Máté
Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy főgonosz eredettörténet, ám pont az nem derül ki részletesen, hogy hogyan torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az új Éhezők viadala hiába villantja meg Coriolanus Snow izgalmasabb oldalát, és hiába jó a vizualitás. A végeredményt sokszor képregényesen kapjuk meg, a karakterek felszínesek, emiatt nézőként azt érezhetjük, hogy anélkül tudjuk ezt a történetet, hogy valójában láttuk volna.
Miről szól?

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem léptek az Éhezők viadalába. A legújabb Éhezők viadala azokba az időkbe kalauzol, amikor még gyerekcipőben járt a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós műsor. Az új filmben szinte nem is kezelik emberként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vidéki lány a 12. körzetből, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot, valamint próbálják megújítani a játékokat. Majd természetesen Lucy kap maga mellé egy fiatal mentort, Coriolanus Snow személyében, és innentől kezdve a sztori Snow elnök zsarnokká válásának történetét meséli el.
Mi ez az egész világ?
A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Viszont itt jönnek az első olyan problémák, hogy valójában nem kapunk részleteket a mögöttes ideológiákról, persze minden diktátor nagyon gonosz, és nem nagy meglepetésre pszichopata. Azonban alig tudunk meg valamit az egész ország politikai berendezkedéséről, az elnök szerepéről, az egész mögöttes rendszer kibontatlanul marad. A főszereplő Coriolanus Snow (Tom Blyth) több karakterrel is találkozik, egyeztetnek egymással, de közben magáról az országról alig tudunk meg plusz információkat.
Mindenfelé “szocialista kori” épületek, szobrok, jelképek és hangzatos kifejezések vannak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félelemben élve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, hogy mit mondanak. A vidéki emberek nyomorban élnek, és szenvednek, míg a fővárosban gazdagok élnek, és jól szórakoznak (leginkább a szegényeken). A társadalmi rendet pedig a katonaság hivatott fenntartani. Viszont közben olyan jeleneteket kapunk amikben a vonatok 200-300 kilométer per órával mennek, de közben az autók a 60-as években ragadtak. Az emberek fejlett eszközöket használnak, drónokkal üldözik egymást, közben a lakásokban a bútorok úgy néznek ki, mint egy 50-es évekbeli háztartás konyhája. Noha a képi világ látványos, és a jelenetek jól vannak felépítve a díszletek egyszerűen nem tükrözik jól a film világát.

Az igazi főszereplő itt Snow elnök
A főszerepben Tom Blythe remek, jól hozza a belső iránytűje és a boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, aki az ambíciói és képességei alapján nagy dolgokra hivatott. Nézőként azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Spoiler nélkül el lehet árulni, hogy értelemszerűen ebben a filmben a sötét oldal fog nyerni előbb-utóbb. Valójában ez a legnagyobb gond, hogy: az igazi történetet már mindenki tudja, a sztori sokkal inkább csak bemutatja az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy Snow elnök diktátor legyen, de szinte semmi újdonságot sem kapunk. Snow megmarad azon a szinten, ahol korábban is volt, avagy antihősként, és az írók megmutatják azt az érzelmi megnyomorodást ami Panem zsarnokának a megszületéséhez vezet, viszont közben nem látjuk azt az igazi “nagy törést” ami okot adott volna arra, hogy gonosszá váljon. Az átfogó képlet egyértelmű, hogy: a rendszer bedarálja az emberek életét, és a katonaság hogyan öli ki az érzelmeket mindenkiből. Azonban képregényesen kapunk meg dolgokat, néha már-már elnyújtott egy-egy jelenet, a karakterek ugrálnak a térben, közhelyesen cselekednek.
Ezzel párhuzamosan Lucy-ról lényegében véve ugyanazt tudjuk meg, amit Katniss karakteréről, hogy nyomorban élnek az elnyomó Panemben. Ezen túl nem igazán kapunk információkat a karakterről, persze Lucy családját bemutatja a film, de valahogy az egész jellemábrázolás felszínes marad. Tom Blyth és Rachel Zegler között megvan a kémia. Itt is érthető, hogy miért szeret egymásba a két karakter, számomra külön tetszettek az olyan jelenetek, amikor hirtelen kellett döntéseket hozniuk egymásért, viszont valódi romantikát alig látni a két karakter között.

A mellékszereplők közül Tigris Snow (Hunter Schafer) halvány karakter, aki asszisztál Snow elnök diktátorrá válásához. Volumnia Gaul (Viola Davis) a viadal játékmestereként jól játsza a szerepét, és olyan mintha egy rosszul kinéző, szenvedő diktátort látnánk, ami a sztoriban igaz is. Valamint muszáj, egyszerűen muszáj elsütni a nagy poént, hogy Peter Dinklage, aki a történetben az Éhezők viadalának az elméleti feltalálója találkozhat (Jon) Snow-val, aki a Trónok harca egyik karaktere, és a két színész ott szerepelt együtt. Miért, miért hallottam több embernél is ezt mikor kijöttem a moziból?
A végeredmény nem rossz, de lényegében egy biztonsági játékra törekszik a film. Grandiózus jeleneteket kapunk, a médiakritika, az erőszakosság is jól jelenik meg. Persze értjük, hogy miért lett Snow elnök az a gonosz zsarnok, akit az előző részekben látunk, de nincs igazán nagy katarzis. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája kicsit olyan, mintha pályakezdő emberek írtak, és rendeztek volna meg egy ígéretes sztorit. Megírni mindig könnyebb egy történetet, viszont egy ennyire grandiózus filmet megrendezni, fotózni már sokkal nehezebb, és szerintem az alkotás sokszor ebbe a hibába esik. Ha láttuk az előző részeket, akkor megéri megnézni ezt is mivel a sorozat része, és több szempontból is hozzáad az Éhezők viadala világához. Viszont a korábbi részeket megnézve kiszámíthatjuk a történet nagy részét.
Az antihősök új dimenziója a Marvel-univerzumban
Az idén videón is már megjelent Mennydörgők* egy olyan társaság története, amelyet nem külső kényszer, hanem a saját változni akarásuk húz egy irányba. Mindannyian cipelik a maguk hibáit, traumáit, de mégis egymás mellett találják meg azt a ritmust, ami a sztori végére valódi csapattá formálja őket. A hangulat és a dinamika könnyen felidézheti A galaxis őrzőit, de a fókusz itt jóval személyesebb, valamint sokkal inkább szól a szereplők közötti dinamikáról.
A haza és az emberség kötelez
Pár napja bemutatták a nagy állami támogatással megtolt Sárkányok Kabul felettet, amely a roppant vérszegény magyar akciófilm zsánerba igyekszik friss vért pumpálni miközben az afganisztáni békefenntartóink munkájának állít emléket. Pörgős csatajeleneteket legalább profi díszletekkel és kameramunkával ígért a trailer. Ezek után (remélem) egy emberként reméltük, hogy politikai terheltsége ellenére egy szórakoztató film készült el. Ennek jártam utána.
Egy nélkülöző nemzet szülöttei
Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje, az Árva a 20. századi magyar társadalmi traumák és a személyes veszteségek metszéspontján született meg. Nagyszabású művészi alkotás, amely egyszerre beszél a mindennapi veszteségről és a gyászról. A történet a múltat nem pusztán idézi, hanem felépíti és újraéli – fájdalmasan, őszintén és minden pátosz nélkül.
Del Toro újraéleszti a Frankensteint
„Él-váltás” – a modern Frankenstein-történet új kiadását láttuk a minap férjemmel, a Frankenstein (2025) című filmet, amelyet Guillermo del Toro maga írta és rendezte, és amely a klasszikus Frankenstein; or, The Modern Prometheus-regény most már nemcsak adaptációja, hanem – részben – újragondolása is.
Az ember, aki az USA-ban született
Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című, Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.