Menü

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy főgonosz eredettörténet, ám pont az nem derül ki részletesen, hogy hogyan torzult olyanná Snow elnök személyisége, ahogyan az eredeti filmekből megismertük. Az új Éhezők viadala hiába villantja meg Coriolanus Snow izgalmasabb oldalát, és hiába jó a vizualitás. A végeredményt sokszor képregényesen kapjuk meg, a karakterek felszínesek, emiatt nézőként azt érezhetjük, hogy anélkül tudjuk ezt a történetet, hogy valójában láttuk volna.

Miről szól?

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egészen pontosan 64 évvel azelőtt játszódik, hogy a húga helyett önként jelentkező Katniss (Jennifer Lawrence) és Peeta (Josh Hutcherson) a 12. körzetből érkezve be nem léptek az Éhezők viadalába. A legújabb Éhezők viadala azokba az időkbe kalauzol, amikor még gyerekcipőben járt a népet büntető és a gazdagokat szórakoztató televíziós műsor. Az új filmben szinte nem is kezelik emberként a körzetek harcosait, addig a pontig, amíg egy vidéki lány a 12. körzetből, a csodálatos hangú Lucy Gray (Rachel Zegler) kiválasztásra nem kerül, és a viadal készítői meg nem látják benne az eladhatóságot, valamint próbálják megújítani a játékokat. Majd természetesen Lucy kap maga mellé egy fiatal mentort, Coriolanus Snow személyében, és innentől kezdve a sztori Snow elnök zsarnokká válásának történetét meséli el.

Mi ez az egész világ?

A Capitolium elleni lázadás leverését követően egy épülőfélben lévő Panemet láthatunk, ami leginkább a második világháború utáni területeket idézi és ez nem csak a díszletekre, hanem a politikai berendezkedésre és a közállapotokra is értendő. Viszont itt jönnek az első olyan problémák, hogy valójában nem kapunk részleteket a mögöttes ideológiákról, persze minden diktátor nagyon gonosz, és nem nagy meglepetésre pszichopata. Azonban alig tudunk meg valamit az egész ország politikai berendezkedéséről, az elnök szerepéről, az egész mögöttes rendszer kibontatlanul marad. A főszereplő Coriolanus Snow (Tom Blyth) több karakterrel is találkozik, egyeztetnek egymással, de közben magáról az országról alig tudunk meg plusz információkat.

Mindenfelé “szocialista kori” épületek, szobrok, jelképek és hangzatos kifejezések vannak, na meg a haladás és nyomor furcsa kettőssége, ahol az emberek félelemben élve éltetik a rendszert és kétszer meggondolják, hogy mit mondanak. A vidéki emberek nyomorban élnek, és szenvednek, míg a fővárosban gazdagok élnek, és jól szórakoznak (leginkább a szegényeken). A társadalmi rendet pedig a katonaság hivatott fenntartani. Viszont közben olyan jeleneteket kapunk amikben a vonatok 200-300 kilométer per órával mennek, de közben az autók a 60-as években ragadtak. Az emberek fejlett eszközöket használnak, drónokkal üldözik egymást, közben a lakásokban a bútorok úgy néznek ki, mint egy 50-es évekbeli háztartás konyhája. Noha a képi világ látványos, és a jelenetek jól vannak felépítve a díszletek egyszerűen nem tükrözik jól a film világát.

Az igazi főszereplő itt Snow elnök

A főszerepben Tom Blythe remek, jól hozza a belső iránytűje és a boldogulás kényszere között őrlődő fiatalembert, aki az ambíciói és képességei alapján nagy dolgokra hivatott. Nézőként azt a harcot nézzük végig, amelyben az dől el, hogy a sötét vagy a világos oldalon fogja-e ezeket a nagy dolgokat elérni. Spoiler nélkül el lehet árulni, hogy értelemszerűen ebben a filmben a sötét oldal fog nyerni előbb-utóbb. Valójában ez a legnagyobb gond, hogy: az igazi történetet már mindenki tudja, a sztori sokkal inkább csak bemutatja az eseményeket, amik ahhoz vezettek, hogy Snow elnök diktátor legyen, de szinte semmi újdonságot sem kapunk. Snow megmarad azon a szinten, ahol korábban is volt, avagy antihősként, és az írók megmutatják azt az érzelmi megnyomorodást ami Panem zsarnokának a megszületéséhez vezet, viszont közben nem látjuk azt az igazi “nagy törést” ami okot adott volna arra, hogy gonosszá váljon. Az átfogó képlet egyértelmű, hogy: a rendszer bedarálja az emberek életét, és a katonaság hogyan öli ki az érzelmeket mindenkiből. Azonban képregényesen kapunk meg dolgokat, néha már-már elnyújtott egy-egy jelenet, a karakterek ugrálnak a térben, közhelyesen cselekednek.

Ezzel párhuzamosan Lucy-ról lényegében véve ugyanazt tudjuk meg, amit Katniss karakteréről, hogy nyomorban élnek az elnyomó Panemben. Ezen túl nem igazán kapunk információkat a karakterről, persze Lucy családját bemutatja a film, de valahogy az egész jellemábrázolás felszínes marad. Tom Blyth és Rachel Zegler között megvan a kémia. Itt is érthető, hogy miért szeret egymásba a két karakter, számomra külön tetszettek az olyan jelenetek, amikor hirtelen kellett döntéseket hozniuk egymásért, viszont valódi romantikát alig látni a két karakter között.

A mellékszereplők közül Tigris Snow (Hunter Schafer) halvány karakter, aki asszisztál Snow elnök diktátorrá válásához. Volumnia Gaul (Viola Davis) a viadal játékmestereként jól játsza a szerepét, és olyan mintha egy rosszul kinéző, szenvedő diktátort látnánk, ami a sztoriban igaz is. Valamint muszáj, egyszerűen muszáj elsütni a nagy poént, hogy Peter Dinklage, aki a történetben az Éhezők viadalának az elméleti feltalálója találkozhat (Jon) Snow-val, aki a Trónok harca egyik karaktere, és a két színész ott szerepelt együtt. Miért, miért hallottam több embernél is ezt mikor kijöttem a moziból?

A végeredmény nem rossz, de lényegében egy biztonsági játékra törekszik a film. Grandiózus jeleneteket kapunk, a médiakritika, az erőszakosság is jól jelenik meg. Persze értjük, hogy miért lett Snow elnök az a gonosz zsarnok, akit az előző részekben látunk, de nincs igazán nagy katarzis. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája kicsit olyan, mintha pályakezdő emberek írtak, és rendeztek volna meg egy ígéretes sztorit. Megírni mindig könnyebb egy történetet, viszont egy ennyire grandiózus filmet megrendezni, fotózni már sokkal nehezebb, és szerintem az alkotás sokszor ebbe a hibába esik. Ha láttuk az előző részeket, akkor megéri megnézni ezt is mivel a sorozat része, és több szempontból is hozzáad az Éhezők viadala világához. Viszont a korábbi részeket megnézve kiszámíthatjuk a történet nagy részét.

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták az élettörténetének ezt a szeletét. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal. Lássuk, hát, hogy a most mozijainkban elstartoló Chopin - Párizsi szonáta kiemelkedik-e a biográfiai eredetű tévéfilmek erdejéből, vagy csak egy túltolt marketing piruett?

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!

Michael Jackson legendájának nyomában

Michael Jackson nagyon megosztó életutat hagyott maga után. Minden idők egyik legkiemelkedőbb táncosának és énekesének története rengeteg megfilmesíthető motívumot tartalmazott. Az örökséget felügyelők pedig elérkezettnek látták az időt egy egész estét filmmel elvinni minket egy nosztalgiavasútra, megnyerték rendezőnek a biztoskezű Antoine Fuqua-t (Kiképzés, A nap könnyei). A főszerepben Jaafar Jackson (a legenda unokaöccse) mindenkit meglepett, a zene kolosszális, mega reklám promóció, a hangulat adott. A zajos kezdeti sikerek mellett itt volt az ideje, hogy utána nézzünk a film valós értékének.

Az emberi teremtés tragédiája

Az elvakult kutató orvos által holtból élő ember teremtésének legendája, Mary Shelley angol romantikus regénye, a Frankenstein, rengeteg feldolgozást megélt már vásznon és a világot jelentő deszkákon egyaránt. Azonban a Vígszínházban két hónapja sikerrel futó adaptáció, a Frankenstein – A modern Prométheusz mégis különleges élményt ígért. Hatalmas díszletek, alapmű íránti tisztelettel teli átiratot, ami követi a regényt de újabb vetületekkel gazdagítja is azt. A Garai Judit és Hegymegi Máté (egyben rendező) által írt darab különleges, kiemelt esemény, efelől nem volt kétség. Lássuk a részleteket.

A bömballban minden lehetséges

A kosárlabdáról eddig is igyekeztek rajzfilmszerű keretek között vicces meséket elmesélni (legismertebb a Space Jam I-II). Ezek nem mellékelték a humort, de valahogy nem nagyon sikerült összekötni a labdás sportot az amerikai filmek egyik legfelkapottabb momentumával, jelesül a lesajnált, jólelkű „amatőr” felemelkedés történetével. Itt volt az ideje a Goat - Will, a bajnok befutásának a műfaj kánonjában. Egy kis kecske, Will üstökösszerű sportsikereinek kellemes perceit ígérte a mozi a legkisebbeknek és a nagyobb, gyereklelkű NBA-rajongóknak egyaránt.