Ez a vonat már célba is ért

A Japán kultúráról már rengeteg film született, a felkelő Nap országa mindig jó alapanyag egy akciófilmhez. Brad Pitt pedig A gyilkos járatban próbára is teszi magát, több karakterrel együttesen, azonban képes-e a japán expressz gyorsaságával, precizitásával és kényelmével is felvenni a versenyt, és egy legalább annyira jó filmet elvinni a hátán, mint a híres japán precizitás?

A film alaptörténete szerint a Tokióból-Kiotóba tartó szuperexpresszre (szinte) egyszerre száll fel egy rakat bérgyilkos. Látszólag mindnyájuknak más-más a feladata és célpontja, de hamarosan rádöbbennek, hogy a küldetésük azonos, amely röviden egy táskát jelent. A társaságból kilóg Katicabogár (Brad Pitt), az önértékelési problémákkal küzdő fejvadász, aki amúgy is csak helyettesítésre ugrott be az utolsó pillanatban, hogy aztán végül kulcsfigurává váljon az egész csatározásban.

Látványos és véres, de ritka

Mióta a John Wick széria meghódította az akciófilmes világot, azóta bárki aki egyértelműen “18+-os akciófilmet” akar rendezni, annak elő kell rukkolni valamilyen drámai történettel, és koreográfiával is, amelyet A gyilkos járat meglepően jól csinál.

A film rendezője David Leitch, akinek a munkája egyértelműen érződik a filmen. Ennek megfelelően A gyilkos járat tele van hidegvérrel előadott, erőszakos jelenetekkel, plusz a sztorija mögé egy már-már fantasybe illően misztikus bűnszervezet-rendszert építettek, amelynek a jelentősége csak a film végén derül ki.

A történetben minden karakternek megvan a maga mondanivalója, és a mögöttes érzelmi vonulata is, ez segít az alapvetően nagyon elcsépelt alapsztorin. A Brad Pitt által játszott Katicabogár különösen kiemelkedik a többi szereplő közül, de jó karakter a Joey King által megformált Prince is, aki egyértelműen előbbre viszi a filmet a kissé elmebeteg karakterével. A sztori unalmasságát még az is fokozza, hogy elég lassan vezeti fel a szereplőket a film és sokáig nem értjük, hogy merre is akar kifutni a történet. A történet megértésében pedig egyértelműen segítenek a flashback-ek, amelyekről sokat nem mondanék, egyértelműen jó rendezői meglátás is volt.

Nekem különösen tetszett, hogy a film túlnyomó része kimondottan a vonaton játszódik, ami érdekesebbé teszi az alapkoncepciót és a sztorit is. Az akciójelenetek pedig szórványosak a filmben, viszont akkor viccesek és egyben véresek is, ami sokszor már valamilyen groteszk akcióvígjátékra hasonlít. A film első részében sokszor előjönnek különböző erőltetett, vicces párbeszédek, amelyeket nem feltétlenül neveznék negatívumnak, de ezeket nézőként is kellemetlen sokszor nézni. Negatívum viszont, hogy a japán kultúra és a japán emberek személyisége csak sztereotipikus hátteret ad, de a film valószínűleg nem is akart ennél többet.

Ezerszínű színvilág és remek látvány

A film képi és nagyrészt zenei megvalósításáért Jonathan Sela volt a felelős, aki már az Atomszőkében is dolgozott együtt Leitch-hel. A látvány egyértelműen jó, a fényképezés és a sokszor már-már erőszakosan közelről vett karakterek jól adják vissza a film hangulatát. A film színvilága és folyamatos neonfényei is remek hátteret adnak a sztorinak. Ráadásul tele van a 90-es évek slágereivel is amelyek, mint például a Stayin’ Alive vagy a Sweet Thang megmosolyogtatják a nézőt.

David Leitch összességében azt csinálta, amit már korábban is, egy pörgős, kaotikus, viszont mégis lassabban épülő sok helyen véres akciófilmet, amelynek ezáltal van lelke és története is, ráadásul a karaktereknek vannak egyéni céljaik, hátterük és motivációjuk is, amelyeket a poénok és a sokszor humoros kivitelezés még inkább felnagyít. Viszont meg kell említeni, hogy a 18+-os karika egyértelműen jogos, mivel a történet véres és nyers, de az erőszakot legtöbbször karikatúraszerűen ábrázolja a film. Összességében Leitch egy nagyon jó filmet rendezett, amiben Brad Pitt voltaképpen halhatatlan, egyszer mindenképp érdemes megnézni, mert emlékezetes és szórakoztató, a maga kisebb hibáival is.