Jó-e, ami jó, ha nem tudja senki?

Az, hogy az ember társas lény, alapvetően nem csak azt jelenti, hogy szüksége van állandó partnerre, illetve családra. Mindez azt is jelenti, hogy az események, történések, érzelmek feldolgozásának módját egymástól tanuljuk. Sok helyzetben azért tudunk helytállóan viselkedni, mert láttunk, hallottunk, tapasztaltunk példát valami hasonlóra, vagy tanácsot adtak, véleményt mondtak egy közel ugyanolyan helyzetről. A körülöttünk élők folyamatos visszacsatolása nélkül nehezen találnánk meg a helyünket, nehezebben dolgoznánk fel a minket ért traumákat, és nehezebben tudnánk kifejezni az örömünket. Szerencsére a legtöbb esetben bátran támaszkodhatunk a külvilág támogatására. De mi van az olyan esetekkel, amikor ez nincs így?

Előfordul, hogy valamilyen oknál fogva nem számolhatunk be olyan dolgokról, melyek alapvetően egyébként örömmel töltenek el. Egy titkolt hobbi, egy eltitkolt esemény kapcsán megélt spontán történés, egy fel nem vállalható barátság, egy nyíltan ki nem mondható kapcsolat, mind nagyon jó (és viszonylag gyakori) példák arra, amikor két tűz közé kerülünk. Mi magunk talán szívesen dicsekednénk azzal, amit átéltünk/átélünk, de valami külső körülmény vagy belső gát ezt nem teszi lehetővé. A titok megtartása kettős érzést ébreszt bennünk.

Alapvetően, ha egy pozitív dologról nem szólhatunk senkinek, az bizonytalanságot kelt. Hiányzik ugyanis az, hogy a környezetünk megerősítse, jogosan vannak pozitív érzéseink, valóban örömteli dologról van szó. Nem tudunk ezzel kapcsolatban megbízható megerősítéshez jutni, pedig sokkal kevésbé szeretünk a saját megítélésünkre hagyatkozni, mint gondolnánk. Szükségünk van arra, hogy lássuk a tetteink következményét és az érzelmeink hatását, ezt pedig nem kaphatjuk meg olyan esetekben, melyek csakis a mi tudatunkban vannak benne.

A történéseket általában úgy legitimáljuk, hogy mesélünk róla az embereknek. Ezáltal egyszerre teremtünk támadási felületet, és lehetőséget arra, hogy pozitívan reagáljanak. A legtöbb esemény vegyes reakciókat kap, és ez nem probléma. A gond az, ha nem vállalhatunk fel valamit mások előtt. Akármennyire rugalmasak is legyünk, akármennyire is gondoljuk azt, hogy mások véleménye nem befolyásol minket, muszáj elismernünk, hogy a külvilág visszajelzései nélkül nem tudunk felhőtlenül örülni.

Egy titkos hobbi vagy tevékenység, egy titkolt barátság vagy párkapcsolat csakis egy időpontban okoz örömet, az azt körülvevő időintervallumokban azonban feszültséget kelt. A tény, hogy más nem tudhat valamiről, ami számunkra fontos, már önmagában is nyomasztó tény, de ha az a dolog, amit nem árulhatunk el, pozitív, még nehezebb magunkban tartani.

A bizonytalanság és a boldogságunk leplezése egyszerre terhel meg és vidít fel. A kettős érzés okozta belső feszültség egy bizonyos szintig képes hajtani és motiválni minket, ám egy idő után az öröm elveszik. Általában semmilyen titkolt dolog nem okoz egy idő után akkora örömet, mint amekkora stresszhez vezet. Mégis, mivel valamekkora pozitív érzést kelt, nehezen vetünk neki véget.