Hasonló személyiségek: ellenségek vagy legjobb barátok?

Az az elvont, megfoghatatlan dolog, amit mi személyiségnek hívunk, rengeteg tényezőből áll össze. Hozzátartozik az ízlésünk, a dolgok, amiket szeretünk, az emberek, akik hatással vannak ránk, az érzelmeink, a megnyilatkozásaink, a vérmérsékletünk. Az, hogy hogyan reagálunk egyes helyzetekben, mit tekintünk elsődlegesnek, mire fektetjük a hangsúlyt az életünk során, hogyan szemléljük a világot, kikről veszünk példát, mind formálják a személyiségünket. Ezek külső hatások és adottságok összességei. Éppen ezért nincs két egyforma személyiség.

Mégis vannak olyanok, akiknek az ízlése, viselkedése, vérmérséklete valamivel jobban hasonlít a miénkre, mint az átlag. Ez még önmagában nem is annyira tűnik fel néha, esetleg egy-egy rövid megállapítás erejéig. Az sokkal szembetűnőbb, ha valaki úgy viselkedik bizonyos helyzetekben, ahogyan mi. És hogy ennek örülünk vagy sem, az több tényezőtől függ, mint gondolnánk.

Ha valaki mondjuk konfliktushelyzetben a mi oldalunkon áll, és ugyanúgy viselkedik, ahogyan mi, azt szeretjük előnyben részesíteni. Ilyenkor a felülkerekedés vágya nem a hozzánk hasonló személlyel szemben áll fenn, hanem azzal, akivel konfliktusban állunk. A csapatszellem felülírja a féltékenységünket és az érvényesülési szándékunkat. Ilyenkor pozitívnak könyveljük el a hasonlóságot, csak úgy, mint semleges kérdésekben. Ha olyasmiről van szó, mint könyvek, filmek, morális, politikai vagy vallási kérdések, akkor kifejezetten pozitívan értékeljük azokat a személyiségeket, akik a mi véleményünket osztják. Bizonyos kérdésekben ugyanis sokkal könnyebb azokkal egyeztetni, akik hasonlóan gondolkodnak. Így bizonyos információkat elhagyhatunk, mert a közös ismereteink listája hosszabb.

Olyankor viszont kifejezetten nem kedveljük a „rokonlelkeket”, amikor velük szemben kerülünk kompetitív szituációkba. Ha azt látjuk, hogy mások azzal a viselkedéssel, érdeklődéssel, vérmérséklettel érvényesülnek, amivel mi is szerettünk volna, az nagyon gyorsan ellenszenvet vált ki. Az érvényesülés, önérvényesítés, mások elismerése után való vágyakozás nagyon erős ösztönző hatások, amelyek úgy befolyásolják az elménket, és ezáltal a viselkedésünket, hogy szinte észre sem vesszük. Nagyon nehéz leküzdeni azt a haragot, amit az iránt az ember iránt érzünk, aki nagyon hasonlít ránk.

Egyrészt azért, mert mások cselekedetein sokkal jobban átlátunk akkor, ha az hasonlít a miénkre, másrészt pedig azért, mert a mi jól átgondolt, viselkedésünkbe jól beépített mentalitásunkat egy perc alatt le tudja rombolni egy másik ember. Ilyenkor nemcsak az zavar minket, hogy mások ugyanazért kedvelik őt, amiért minket is kedvelhettek volna, hanem az is, hogy ezzel esetleg lerombolja, elavulttá és átlátszóvá teszi a mi viselkedésünket. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy megkérdőjelezzük a saját személyiségünk létjogosultságát. Annál pedig semmi sem bosszant jobban, mint ha más valaki tettei miatt sérül meg az önképünk vagy önbecsülésünk.

Ha fel tudjuk ismerni, hogy ez nálunk problémát jelenthet, akkor egy bizonyos szintig tudunk tenni ellene. De a legjobb, ha megerősítjük magunkat abban, hogy attól, hogy vannak hasonló emberek, mi még egyediek vagyunk, és a saját értékeink ugyanúgy fontosak és becsülendők, mint másoké.

Varga Ágnes Kata