AMik*r kicsit sz_t v@gy*nk esve...

Megszidom a fiamat mikor a suliban felejti a pulcsiját. Szóvá teszem a férjemnek, ha elfelejti a bevásárlásnál azt a két dolgot amiért elküldtem (egyébként jó fej, mert mindig hoz nekem cukormentes csokit, a gyerekeknek focis kártyát és magának egy sört). Mérgelődöm, mikor a kisebbik fiam pedig rekordidő alatt felejti el, amire megkérem.

Pedig az igazság az, hogy én vagyok a legszétszórtabb.

Amikor a kolléganőm mesélte, hogy nem találta a kocsiját reggel, mert elfelejtette, hová parkolt, akkor kicsit megnyugodtam, hogy nemcsak rám jellemző ez a szórakozottság. Másik kolléganőm egyből bekapcsolódott a beszélgetésbe azzal, hogy egyszer annyira fáradt és kimerült volt (kisgyermekek mellett ez ugye nem ritka) hogy felemás cipőben ment dolgozni. Ehhez képest én a múltkor fél óráig kerestem a napszemüvegemet, ami a fejemen volt és a telefont, amivel épp telefonáltam. Az egyik reggel pedig egy másik autóba akartam beszállni, mentségemre legyen mondva a típus és a szín is megegyezett az enyémmel, csak ebben már ült valaki más.

Szemtanúja voltam, mikor ismerős anyuka a pénztártól távozva a blokkot eltette, a visszajárót meg kidobta a kukába. Azt hiszem az anyukák sem tudnak mindig 200%-kal a topon lenni. Az anyák azok a személyek, akik pontosan tudják, hogy melyik nap, hová kell odaérni a gyerekkel, melyik nap van a fociedzés, vagy képzőművészeti szakkör, mikor kezdődik a bábelőadás és mennyi az osztálypénz. Észben tartják, hogy mit kért tízóraira a gyerek és mi legyen a vacsora, miközben azt is számon tartják, hogy mi a házi matekból, melyik verset kell megtanulni és, hogy színes őszi faleveleket kell gyűjteni másnapra és a gyerek osztálytársának a zsúrjára is meg kell venni az ajándékot.

Nem lenne semmi gond, ha az anyaság és a háztartás vezetése lenne az egyetlen feladatunk, viszont ha hozzáadjuk, hogy napi 8-10-12 (vagy még több) órában még dolgozunk is egy vagy két helyen, több műszakban, esetleg hétvégén is, akkor egyáltalán nem csoda, ha azt se tudjuk néha merre vagyunk arccal előre. Sajnos luxus, ha van magunkra időnk, vagy eljutunk edzeni, viszont az természetes, hogy már reggel kiszakad a harisnyám és sose bírtam a magas sarkú cipőket, menetrendszerűen eszem le a ruhámat futtában valami színes kajával, amiben csak tovább rohanok oviból suliba, suliból focira...

Csodálkozva figyelem azokat az anyukákat, akik még délután 4 órakor is kifogástalan sminkkel érkeznek a gyerekért és vékony tűsarkú cipő van rajtuk. (Ők egész nap ülnek vajon?)

Kíváncsiságból utánanéztem a gugliban, hogy vajon hogy lehet kezelni a káoszt, hogy elkerüljük a kapkodásból adódó szórakozottságot és a túlterheltségből fakadó szétszórtságot. Az első pontnál hangosan felnevettem: „Próbáljunk meg többet pihenni, aludni, vagy több időt szánni magunkra, a feltöltődésünkre.” Lapozzunk.

A szétszórtság hátterében inkább az áll, hogy túl nagyok az elvárások magunkkal szemben, túl nagy a megfelelési kényszer, túl sokat kapkodunk és túlzottan tökéletesek akarunk lenni, vagy legalábbis annak látszani. De miért is?