Testvérrel vagy egyedül? Mindegyiket kipróbáltam

Nemrég jelent meg cikkünk az egykék életéről, most pedig egy másik nézőpont következik. Talán mindegyik írás, személyes tapasztalat segíthet azoknak a szülőknek, akik gondolkoznak rajta, hogy egynél több gyermeket vállaljanak-e, vagy sem.

Tizenöt hosszú évig voltam egyedüli gyermek, s ezen idő jelentős részében nagyon vágytam testvérre. Talán túlmisztifikáltam, de különleges dolognak tartottam, ha valakinek testvére van. Egy igazi szövetséges, játszópajtás, beszélgetőtárs, a lehető legközelebbi rokon, aki nem szülő... Úgy véltem, mindez csodálatos, és megmondom őszintén, rettentően sajnáltam magam, hogy nekem erről le kell mondanom - nem önszántamból.

Volt, hogy sírtam is emiatt, de nem volt mit tenni. "Így alakult", és ennek egészségügyi okai is voltak.

Mit volt mit tenni, beletörődtem. De épp, amikor ráéreztem az egyedüli gyermekség előnyeire, bekopogtatott a kishúgom. Igen, kamasz voltam, és eljött az az időpont, amikor minden a feje tetejére állt, még a testvérekről alkotott nézőpontom is. Nem mintha sokat foglalkoztam volna ezzel a kérdéssel - ennyi idősen a fiúkkal és az önállósodási törekvéseimmel annál inkább.

Jól mutatja ezt az is, ahogy a szüleim bejelentették nekem a testvérem érkezését. Sosem felejtem el... Kihívtak a konyhába, és leültettek, hogy beszélni szeretnének velem. Mivel ritkán ütöttek meg ilyen drámai, fennkölt hangnemet, tudtam, hogy komoly ügyről van szó, és nem fejmosás lesz :)
- Szeretnénk mondani Neked valamit. - így a szüleim.
- Elköltözünk??? - kérdeztem fehérre vált arccal, tekintve, hogy épp rettentően odavoltam a szomszéd srácért.
- Nem, nem költözünk el. Terhes vagyok. - mondja Anyukám mosolyogva.
- Ja, akkor jó! - legyintettem, és megkönnyebbülten fellélegeztem, egészen fel sem fogva a hallottakat. - És megtartjátok? - vetettem oda, végig sem gondolva, milyen rosszul eshet ez a kérdés a szüleimnek, és nem éppen azt jelképezi, hogy annyira örülnék. Mentségemre legyen szólva, még mindig inkább a szomszéd fiún, mintsem a kistesón járt az eszem. és valahogy a bejelentés sem tűnt egyértelműnek számomra, elvégre nem azt mondták, hogy kistestvérem lesz. De aztán rávágták:
- Persze!

Ledöbbenve vonultam vissza a szobámba. Testvérem lesz! Megtörténik! Megvalósul! Egyszerre volt szuperizgalmas, és egyszerre voltam tele kérdésekkel: "Attól még engem is szeretni fognak? Vajon még érdekli őket, hogy mi van velem, vagy csak púp leszek a hátukon egy cuki kisgyerek mellett? Vajon fiú lesz vagy lány? Mi lesz a neve? Hogy fog kinézni? Milyen lesz vele az élet?" A bizonytalanságom pár hét alatt elpárolgott, és felváltotta a különleges büszkeség és várakozás. Mindenáron azt akartam, hogy anyukám olyan nadrágban járjon, amiben jól látszik a kerekedő pocakja. A kedvencem a kantáros farmernadrágja volt, ami a legjobban kihangsúlyozta várandósságát. Bőszen tanulmányoztam az utónévkönyvet, és izgatottan vártam, hogy milyen nemű lesz a baba. Arra gondoltam, hogy biztosan fiú, de őszintén szólva lánynak jobban örültem volna. Amikor elképzeltem, hogy fésülgethetem majd a haját...

Nos, kislány lett, és egyáltalán nem szerette, ha fésülgetik a haját, ami bár gyönyörű volt, de olyankor mindig krokodilkönnyeket hullatott. A születése után is rettentő büszke voltam. Szinte annyira, mintha a saját gyerekem lenne, de szerintem még jobban, benne a gyermeki naivitással, a fiatalság bájával és a testvérek gondtalanságával. Talán úgy toltam a babakocsit, hogy nagyképűségemben az orromba is beleesett az eső. Hála az égnek ezt senki sem vette észre - ott volt helyette a cuki bébi látnivalónak. S ezt én cseppet sem bántam. Vittem sétálni, amikor csak lehetett, ringattam, amikor csak lehetett - és bizony lehetett, mert szüleim akkor voltak kezdő vállalkozók, számos feladattal és vidéki utazással a naptárukban. Ácsorogtam az ágya mellett, hogy biztosan lélegzik-e, és pont ugyanannyira csodáltam, mint amikor az ultrahang felvételen láttam mocorogni. (Pedig akkor még nem is volt 4D-s ultrahang, hanem videókazettán kaptuk meg a felvételt.)

Mindig is hihetetlen módon szerettem és szeretem a testvéremet. A földi angyalkámként gondoltam rá - na nem azért, mert annyira jókislánynak bizonyult volna. Nála jobban senki sem tudott hisztizni, felért öt másik gyerekkel, és azon az egyetlen délelőttön, amikor elsőáldozásakor tényleg angyalnak öltöztettük, délután quadozni mentek, hogy sárosabb legyen, mint valaha. Nem bántam - imádtam.

Boldog vagyok hát, hogy van testvérem, s hogy ő lett és megszületett. Nem állítom, hogy nincsenek ennek is nehézségei, de normál esetben, egy normális családban jóval több az előnye, mint a hátránya annak, ha van testvérünk. Attól még lehet egykeként élni, lehet úgy is boldognak lenni. Felesleges kívülről beleszólni, okoskodni és megmondani a tutit - minden szülő maga érzi, hogy van-e lehetősége, kedve egynél több gyereket is vállalni. Mindenesetre úgy, hogy sokáig egyke voltam, s aztán lett testvérem, és ezzel jelentős összehasonlítási alapom is mindkét helyzetről, azt mondom: jobb testvérrel, mint anélkül. De a boldogságnak számtalan útja van, s nem mindenkié egyforma...