Mom-shaming: amikor az anyaság versennyé és ítélkezéssé válik

Tegye fel a kezét, akinek van gyermeke és bárki megkérdőjelezte, hogy mit, miért és hogyan csinál. A mom-shaming egy káros versengési láz, hogy tudjuk, jobban csináljuk az anyaságot, mint más.

Anya vagyok, 3 fiam van, sokat tudnék mesélni az életünkről, pedig a legnagyobb már kamasz. Megtalált engem is a kérdések sora: „Miért nem szoptatsz?”, „Miért adsz neki cumit?”, „Már megint kütyüzik?”. Majd az ítélet: „Egy jó anya nem csinál ilyet.” Ismerős mondatok lehetnek ezek sokak számára, ami mondjuk, egy családi ebédnél hangzik el, a másik meg egy játszótéren. Ami ebben szörnyű, hogy ez csak egy kritika, máskor nyílt megszégyenítés. Na, ezt a jelenséget nevezi a köznyelv mom-shamingnek, vagyis anyák megszégyenítésének és hibáztatásának a gyermeknevelési elveik miatt.

A mom-shaming mögött gyakran az a kimondatlan elvárás áll, mégpedig csak egyféleképpen lehet gyereket nevelni tökéletesen. Mintha minden jó anya ugyanúgy csinálna mindent, ugyanúgy altatna, ugyanúgy játszana gyerekével, a lényeg, hogy ugyanazokat a szabályokat követné. A valóság viszont nem így van. A mom-shaming tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy anyát mások konkrétan megszégyenítenek, hibáztatnak, sőt tovább megyek, alkalmatlannak állítanak be azért, mert szerintük nem megfelelően neveli a gyermekét.

Na, de mi a megfelelő? Fontos, hogy nem minden véleménykülönbség számít mom-shamingnek. Teljesen normális, hogy a szülők máshogy gondolkodnak például az alvásról, vagy a képernyőidőről. A probléma ott kezdődik, amikor a különbséget nem egyszerűen elfogadjuk, hanem erkölcsi ítéletként rázúdítjuk a másikra. Mutatom a különbséget: „mi másképpen csináltuk, nekünk ez vált be”, és egészen más azt mondani: „ha ezt csinálod, rossz anya vagy”. Sokszor nem is kellenek szavak, elég egy szemforgatás, vagy éppen egy gúnyos megjegyzés. Milyen sérülékeny is az az időszak, amikor valaki először válik anyává. Rengeteg új döntést kell meghoznia, miközben fáradt, bizonytalan, és gyakran még ő maga is keresi, mi működik az új közös életben, és szinte bármit tesz, találhat valakit, aki szerint rosszul csinálja.

A mom-shaming egyik legnagyobb problémája, hogy nem pusztán kellemetlen megjegyzésekről van szó. Ha valakit rendszeresen azzal szembesítenek, hogy nem elég jó szülő, idővel maga is elhiszi ezt. Ez különösen veszélyes akkor, amikor egy anya amúgy is kimerült vagy lelki nehézségekkel küzd, vagy egy szörnyű szülés utáni depresszióval. A folyamatos ítélkezés olyan helyzetet teremt, hogy éppen annak az anyának lesz nehezebb segítséget kérnie, akinek a legnagyobb szüksége lenne támogatásra.

Ami számomra a legfurcsább, hogy a mom-shaming nem kizárólag az anyák közötti rivalizálásról szól, tulajdonképpen az ítélkezés bárhonnan érkezhet. Akár egy férfitől is, aki még nem szült gyereket, és sorolhatnám. Nem, nem nézem le őket, de vannak dolgok, amiket ők fizikailag nem élnek át, így azt gondolom, semmilyen joguk ítéletet mondani. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a szakemberek, legyen férfi vagy nő, ne adhatnának tanácsot, csupán a különbség a kommunikáció módjában és céljában rejlik.

Amit pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy beletekerünk egy közösségi oldal hírfolyamába és jönnek a csodás pillanatok képei, a boldogság, a „minden tökéletes” érzete, mi pedig ott állunk és összezuhan az egónk, hogy nekünk miért nem megy ez. Micsoda hamis kép, ami még mélyebbre tolja az ember lányát.

Én azt mondom, így közel a kerek 40 évemhez, hogy nem kell hagyni magunkat. Eleinte én is magamra vettem a kritikát, sőt, összezuhantam, majd jött egy mondat és azóta máshogy látom. „Te vagy a gyermeked legjobb anyukája”. Hoppá! Hát ki más ismerné jobban a gyerekemet, mint én? Majd, ha nem megy valami, tanácsot kérek, addig meg köszi, tartsd meg magadnak. Mielőtt kéretlen tanácsot adunk, érdemes megkérdezni: „Szeretnéd, hogy elmondjam, nekünk mi vált be?”

Ez apró változtatásnak tűnik, de tiszteletben tartja a másik szülő kompetenciáját. Ne feledkezzünk meg az empátiáról sem, hiszen nem tudhatjuk, milyen előzmények vannak egy döntés mögött. Egyetlen döntésből nem lehet megítélni egy anya egész szülői működését. Húzzuk meg a saját határainkat! Nem tökéletes anyákra, hanem támogatásra van szükség és ez a kulcs.

Az anyaság nem vizsga, ahol meg kell mutatnunk, hogy mindent tökéletesen és elvárásoknak megfelelően csinálunk, mert csak egy séma létezik. Egy anyának nem arra van szüksége, hogy mindig valaki megmondja neki, hogyan kellene tökéletesnek lennie. Inkább arra, hogy érezze, nincs egyedül, kérdezhet, segítséget kérhet, és attól még nem rossz anya, hogy neki is vannak nehéz napjai.