„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?

Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.

Elsőre furcsán hangzik, hiszen a dicséretet általában pozitív dologként éljük meg. A szakemberek azonban különbséget tesznek a konkrét, őszinte visszajelzés és a túlzó, általános dicséret között. Ha egy gyerek minden apróságért azt hallja, hogy zseniális vagy tökéletes, idővel azt érezheti, hogy mindig ennek az elvárásnak kell megfelelnie. Ez pedig könnyen szorongáshoz vezethet.

A pszichológusok szerint sokkal többet ér, ha nem a gyermek személyiségét címkézzük, hanem az erőfeszítését ismerjük el. A „Nagyon okos vagy!” helyett például érdemesebb azt mondani: „Láttam, mennyit dolgoztál ezen a feladaton.” Így a gyerek azt tanulja meg, hogy a siker nem veleszületett adottság kérdése, hanem a kitartó munka eredménye.

Három különböző személyiségű gyermek mellett én is megtapasztaltam, hogy ugyanaz a mondat egészen más hatással lehet rájuk. Az egyikük kivirul egy kedves dicsérettől, a másik rögtön megkérdezi: „Tényleg olyan jó lett?” A harmadik pedig egyszerűen csak vállat von, és már szalad is tovább. Ez is azt mutatja, hogy nincs minden családra érvényes recept.

A túlzott dicséret másik veszélye, hogy a gyerek egy idő után kizárólag a külső megerősítésből merít önbizalmat. Folyamatosan várja, hogy mások is elismerjék, amit csinál, és ha ez elmarad, könnyen csalódott lesz. Felnőttként pedig nehezebben viseli a kritikát vagy a kudarcokat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet kellene dicsérni. Inkább tudatosabban. Egy őszinte, konkrét visszajelzés sokkal többet ér, mint tíz automatikusan odavetett „ügyes vagy”. Ha például a gyermek szépen összepakolja a játékait, mondhatjuk azt is: „Nagyon tetszett, hogy egyedül rendet raktál, ezzel sokat segítettél.” Ilyenkor pontosan tudja, miért kapott elismerést.

Ugyanilyen fontos az is, hogy a hibázás lehetőségét is természetesnek tekintsük. Nem kell minden rajzot mesterműnek nevezni, és nem szükséges minden verseny után azt mondani, hogy ő volt a legjobb. Sokkal többet tanul abból, ha azt hallja: „Láttam, hogy most nem sikerült úgy, ahogy szeretted volna, de büszke vagyok arra, hogy végigcsináltad.”

Szülőként talán ez az egyik legnehezebb feladat: megtalálni az egyensúlyt a biztatás és a valós visszajelzés között. Mi is hibázunk, tanulunk, újrakezdünk. Én is előfordul, hogy automatikusan kimondom a jól ismert „ügyes vagy” mondatot, aztán utólag rájövök, hogy lehetett volna pontosabb is.

A legfontosabb talán nem is az, hogy hányszor dicsérjük a gyerekeinket, hanem az, hogy érezzék: szeretetünk nem a teljesítményüktől függ. Akkor is értékesek számunkra, ha nyernek, ha veszítenek, ha ötöst hoznak haza, vagy ha éppen rossz napjuk van. Ez az a biztos háttér, amelyre később egészséges önbizalmat és valódi önértékelést tudnak építeni.