Amikor az emberi személyiségnek több formája van

Mélyen szorongunk, stresszelünk a mindennapokban. Az egyén egy ideig el tudja egyfajta álarccal fedni a valódi érzéseit az életben, mikor a munkahelyén, baráti társaságban van. Azonban a hamis szelf nem a valódi arcunk, sokkal inkább egy álarc vagy pajzs, amely az egyén valós énjét védi.

Mindannyian átéljük, hogy bizonyos helyzetekben, például egy új közösségben, saját helyzetünket rontja, ha azonnal kimondjuk negatív véleményünket, hangot adunk dühünknek vagy sértettségünknek. Ehelyett fontos, hogy kiismerjük, mik az adott társas közeg normái és játékszabályai, mert ez elősegítheti a beilleszkedést. Eközben szükségünk van arra a képességünkre, hogy átmenetileg el tudjuk viselni szorongásunkat vagy frusztrációnkat.

Egy elfogadó társas közegben – családban, baráti körben vagy jó munkahelyen – előbb-utóbb lehetőségünk nyílik arra, hogy megmutassuk az ott átélt érzéseinket, beleértve esetleges elégedetlenségünket is, és azt, hogy valójában milyenek vagyunk, hogyan látjuk a dolgokat. Olyan társas kapcsolatban, amely csak egy bizonyos személyiségműködést fogad el, – például az állandóan elégedett, boldog(nak látszó) vagy éppen mindennel egyetértő, alárendelődő vagy a mindig kemény, soha nem bizonytalan típust – egy idő után feszengeni fogunk, nem érezzük jól magunkat. Képzeljük el, ha valaki születésétől fogva ilyen családban nő fel! Ilyen társas környezetben sohasem mutatkozhat meg a valódi személyisége, helyette kialakul és megszilárdul az úgynevezett hamis szelf.

Az anya-gyerek kapcsolat fontossága

A korai anya, apa, nagyszülő és gyermek kapcsolatban kibontakozik egy úgynevezett átmeneti tér, amely változás a szubjektív belső valóság és az objektív realitás között. Ilyen például a játszás közben kialakuló kapcsolat, amelyben a gyerek és az anyja, valamint játékai különféle kalandokat és érzelmi állapotokat élhetnek át. Ebben az átmeneti térben a kisgyermek aktív, kezdeményező, kreatív és felfedező. Élményei közben átéli saját testi és lelkiállapotait, figyeli az anyja arcát, erős hatással vannak rá annak gesztusai, válaszreakciói. Az empatikusan ráhangolódó gondozás olyan testi-lelki megtartó közeget biztosít számára, amelyben a baba belső képet (reprezentációt) alkothat valóságos önmagáról és a számára fontos személyekről.

Minél nagyobb összhangban képes az anya ráhangolódni a baba mentális és fizikai állapotaira (például dühére, örömére, kíváncsiságára, fáradtságára vagy teltségérzésére), annál élénkebb és részletesebb kép alakul ki a csecsemőben önmagáról. Emellett az is fontos, hogy a kisgyermek megtapasztalja: hatással van az anyjára, ő vált ki belőle bizonyos reakciókat – például ha éhes és emiatt sír, az anyja megeteti, ha mosolyog, ő visszamosolyog rá –. A negatív érzelmi állapotok visszatükrözése éppúgy fontos: ha a gyerek frusztrált, például nem akarja, hogy betegyék a babakocsiba, dühösen sír. Anyja erre az érzelmi állapotra ráhangolódva, arcára mérges kifejezést öltve mutatja, hogy érti a dühét, sőt, szavakkal is kíséri sok esetben.

Közben gesztusaival érzékelteti (azaz jelzi), hogy nem ő maga dühös, hanem a gyerek lelkiállapotát tükrözi vissza. Fontos, hogy a rendkívül erőteljes negatív érzéseket ne azzal az intenzitással tükrözze vissza, amellyel a csecsemő megéli őket, és időben se legyen olyan hosszú, mint ahogy a csecsemő átéli. A gyerek így megtapasztalja saját belső állapotai megjelenését az anyja arcán, ezzel párhuzamosan azt is érzékeli, hogy saját érzelmi állapotában a negatív töltet csökken, vagy pozitív irányba kezd változni.

Hogyan alakul ki?

Amennyiben az anya nem a csecsemővel vagy a kisgyerekkel szimpatizálva tükrözi vissza érzelmi állapotát, a gyerek ehhez fog idomulni. Ilyen, amikor az anya következetesen saját szükségleteinek megfelelően reagál, például elutasító módon viszonyul a gyerek mérgéhez, rászól, hogy: „szégyelld magad!”. Esetleg megsértődik: „addig nem szólok hozzád, amíg bocsánatot nem kérsz” – azaz úgy tesz, mintha a gyerek valami rosszat követett volna el azzal, hogy kifejezi a dühét. Ilyenkor a gyerek azt érzi, hogy ha kifejezi a dühét, akkor ő rossz. Ha a jelenet ismétlődően visszatér, a gyerek előre szorongani kezd a következményektől, egy idő után pedig „belenyugszik”, pontosabban feladja saját valóságos érzéseit.

Lehet, hogy a későbbiek során képes lesz átélni az érzést, de letiltja annak kifejezését, szélsőséges esetben teljesen „kiiktatja” az adott emóciót. Így képtelen lesz felismerni, beazonosítani saját lelkiállapotait és tartalmait, melyek ettől függetlenül továbbra is megjelennek benne. Ezzel párhuzamosan elkezdi készségesen másolni a szülő megnyilvánulásait, gesztusait, mintha a sajátjai lennének – ez pedig hamis önstruktúra kialakulásához vezet.

A felnőtt szelektál, hogy mi elfogadható a gyermek személyiségéből, és mi nem. A düh vagy a kétségbeesés elutasítása gyakran történik a „ne hisztizz!” felkiáltással, ami nem tesz különbséget a különféle érzelmi állapotok között. Pedig ebből a gyerek megtanulhatná felismerni és elkülöníteni, mikor mit él éppen át: haragot, fáradtságból adódó nyűglődést vagy azt, hogy sírással akar kikövetelni valamit a másiktól. Megtanulja elnyomni azokat az érzelmi állapotokat, amelyekre a szülő így reagál – és ezzel lemond például arról, hogy a későbbiekben ki tudja mutatni, ha valami felháborodással tölti el –. Nem lesz képes az érzéseit differenciáltan kifejezni, szavakba önteni, másokkal megosztani.

Az egyén színészete

A hamis szelfre jellemző a megjátszás: a gyerek már felnőtt, de nem valóságos érzéseivel vesz részt kapcsolataiban. A színlelt énkép arra szolgál, hogy valódi személyiségét, érzéseit, motivációit, érdeklődését, gesztusait elrejtse. Az olyan megingathatatlan elvárások is mesterkélt valóság kialakulásához vezetnek, amelyek teljesíthetőek ugyan, de nagyon távol állnak az ember természetétől. Például ha az irodalomért, könyvekért lelkesedő gyerektől gyakorlatilag születése pillanatától azt várják, hogy orvosi egyetemet végezzen az hatással lesz a jellemére is.

Egy ember folyamatosan teljesít különböző társadalmi elvárásokat, miközben önmaga is próbálja felépíteni a saját világát. Hamis szelf esetén a gesztusok, a cselekvések és a belső állapotok, érzések nem esnek egybe: be lehet ugyan tanítani a gyereket, hogy mondja azt: „bocsánat”, de ettől még nem fogja átélni a megbánás érzését, és a „köszönöm” sem egyenlő a hála érzésének megtapasztalásával. Ezek csak amolyan betanult motorikus folyamatok, amik kialakulnak az emberben.

A hamis énkép kialakulása során a szülő mint hatótényező kerül a középpontba, így a gyereknek – mivel aktív, kreatív részeit sosem fogadják el – várhatóan felnőttként is nehézségei lesznek a kezdeményezéssel. A gyermekkori kapcsolati minta felnőttkorban ismétlődik: viselkedésével azt váltja ki, hogy mások mondják meg, mit tegyen, a másik kezdeményezzen, ugyanakkor ellenérzést vált ki benne, hogy irányítják. Sokszor ez áll a párkapcsolati vagy főnök-beosztott konfliktusok hátterében is.

A hamis szelf úgymond számos kockázatot rejt. Gyakori jelenség, hogy miután valaki megszerezte a szülők által megálmodott szakmát, „kellő időben” családot alapított, és törekszik fenntartani egy bizonyos életformát, életszínvonalat, egyszer csak eljut arra a pontra, hogy üresnek érzi az életét. Az egész sikeresnek látszó élet egyfajta önpusztításba csap át, vagy abba, hogy az egyén megpróbálja lerombolni a saját életét, életvitelét.

Önmagának lenni egyáltalán nem könnyű feladat a hamis szelffel élőknek, de valójában senkinek sem. Valódi érzéseik, igényeik és érdeklődésük gyakran rejtve marad a megtévesztő embereknek, de mindenkivel előfordul egy társaságban, hogy nem tudja őszintén kifejezni az érzéseit. Az egész folyamat már gyerekkorból elindul és végigkíséri a felnőttek életét is. Egy idő után a valós érzések, vágyak és megnyilvánulások ellentmondása elkezdheti feszíteni az egyént. Fontos, hogy az ember érzelmi biztonsága kitartson és, hogy megengedhessék maguknak az eltávolodást, a különbségek elviselését.

Amennyiben a hamis szelf teljesen kitölti a személyiséget, az egyén nemcsak érzései megosztására képtelen, de ezek felismerésére is eszköztelen és marad a folyamatos alárendelődés, vívódás. A változások újabb kihívásokat eredményezhetnek: ha valaki elkezdi megélni a saját igényeit, szükség lesz arra, hogy tenni tudjon ezek megvalósítása érdekében, vállalva az esetleges visszautasításokat, kudarcokat. Ezek újabb feladatokat jelentenek a személyiség kibontakoztatásában, de végül úgy érezheti, hogy valódi önmagát éli meg, kudarcokkal és sikerekkel egyetemben.