A sánta gengszter
A 2022-es Batman film Robert Pattinson főszereplésével hatalmas sikert aratott, sajátos komor hangulatával egyaránt lenyűgözte a régi DC rajongókat és az újonnan belépőket is. Egyfajta eredetsztoriként funkcionált az egész film, amihez kapcsolódóan most érkezett is egy sorozat, amely a filmben még kicsit gyerekcipőben járó kisebbségi komplexusos gengszterről, Pingvinről szól.
Meglepő változatosság, hogy végre egy „gonosz” karakter kerül reflektorfénybe, bár a DC-től nem lehet eltagadni, hogy kiváló főgonoszokat tud gyártani. A HBO által elrendelt nyolc részes sorozatnak ezen a héten jött ki az első, pilot epizódja, melynek a Batman filmben is látott Colin Farrell a főszereplője. Ha valaki máshonnan ismeri a színészt lehet, hogy elsőre fel sem ismeri a sánta gengszterként, hiszen igazán jó munkát végzett Mike Marino sminkmester, az egyébként sármos színészből egy visszataszító karaktert sikerült varázsolnia.

A képregény és a korábbi Batman filmek kedvelőinek furának tűnhet, hogy itt még egy viszonylag kisstílű bűnöző, de a sorozat első része arra enged következtetni, hogy pont az ő felemelkedését láthatjuk majd. A történet körülbelül egy héttel a film végén látott események után kezdődik, Gotham szegény negyedei víz alatt vannak, Falcone halott, és az alvilágban emiatt káosz alakult ki.
A vizuális része a sorozatnak az elejétől kezdve szép, megfelelően hozza Gotham hangulatát, és más szuperhős történetekhez képest sokkal realisztikusabb. Az egész rész során nem érzékeljük azt, hogy egy olyan világban vagyunk, ahol léteznek emberek különleges képességekkel.
Mint már említettem a főszereplőnk antipatikus, visszataszító egyaránt a külseje és a belső tulajdonságai, és néhol tényleg elgondolkozunk, hogy mennyit képes egy ember megtenni egy hatalomért. A Batman filmhez képest ebben a körülbelül egy órában nagyon sok plusz információt kapunk Pingvin karakteréhez. Nem kedveskednek az írók, bemutatják, hogy a saját élete érdekében hideg vérrel végig nézi, hogy valaki mást megölnek, és mesterien manipulál nála magasabb pozícióban álló embereket.
A hangulat egy kicsit az olasz maffiafilmekre hajaz, érződik, hogy inspirálódott a Keresztapából és a Maffiózókból is, de jól áll a sorozatnak ez, egy igazi régivágású, lassabb tempójú gengsztersorozatot kaphatunk. Semmiképp ne várjunk egy pörgős, effektekkel teli részt sok minden történik, ami bevonzza a nézőt, de nem az akciófilmek túltelítettségével, hanem a különböző helyzetek drámai ábrázolásával, és a pszichés hatással.

Aki ebben a sorozatban őrült, az tényleg az és az alkotók nem féltek ábrázolni ezt, ami megint hű marad a DC világához. A mellékkarakterek is nagyon bíztatóak, például az Arkhamból elengedett Sofia Falcone angyali arca ellenére igazán hátborzongató. A színészi játék nem csak nála, de általában mindenkinél kiemelkedő, panasz erre sem érkezhet.
Kiváló első rész volt, ami felkelti a néző figyelmét, és kíváncsivá teszi a következőre. Már – már annak is nosztalgikus érzete van, hogy a HBO nem egy évadot ad ki egészben, hanem hetente jönnek az új részek. Ha az egész sorozat olyan lesz, mint a pilot, akkor lehetséges, hogy az év egyik legjobb sorozatát kapjuk meg. Ráadásul őszintén szólva kellemes kikapcsolódás, hogy végre a rosszfiúk szemszögéből látunk valamit, és nem mindig a jó és gonosz harcát kell figyelni.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.