Énközpontúság – Miért önmagunkat helyezzük a középpontba?

Szinte mindannyiunknak vannak olyan ismerősei, akikkel időnként kicsit fárasztó élmény a beszélgetés. Bármi is a téma, mintha mindig próbálnának rálicitálni az elhangzottakra valamivel, ami velük esett meg. Emiatt a mi szerepünk egy idő után a bólogatásra, és arra redukálódik, hogy csendben hallgatjuk a másikat. Az énközpontúság komoly terhet jelenthet a kapcsolatoknak, ám a háttérben gyakran többről van szó, mint a középpontba kerülés vágyáról.

Aki megfordult már egocentrikus emberek társaságában, az tudja, hogy bizony nem mindig könnyű velük szót érteni. A működésükre jellemző, hogy gyakorlatilag mindent a saját szemszögükből néznek, és a saját életükre, tapasztalataikra vonatkoztatnak. Gyakran éppen ez nehezíti meg a velük való kommunikációt: bármit is mondunk, mintha meg sem hallanák, és alig várják, hogy ismét magukhoz ragadják a szót. Miért csinálja ezt valaki, adódik a kérdés?

Egyáltalán nem önzésről van szó

Bár azt gondolhatnánk, a jelenség hátterében egyszerűen önzés (vagy nárcizmus) áll, a helyzet ennél sokszor bonyolultabb. Az énközpontúság ugyanis olyasvalami, amire időről időre mindannyian hajlamosak lehetünk. Adódhatnak az életünkben olyan időszakok, amikor nagy horderejű dolgok történnek velünk olyanok, amik a teljes figyelmünket követelik, és ezáltal kicsit beszűkültté is tesznek. Például ha nagy döntés előtt állunk, vagy éppen most hagytak el minket, teljesen természetes, hogy a gondolataink és a beszélgetéseink nagy részét is ezek az események töltik ki. Ezeket pedig kiadjuk, kibeszéljük magunkból.

A külső szemlélő (vagyis inkább hallgató) számára pedig kissé terhes is lehet, hogy nem tudunk eltávolodni a sokadszor is újra megrágott problémától. Énközpontúságra ráadásul sok olyan tényező is hajlamossá tehet, ami egészen korai tapasztalatokhoz vezethető vissza. Ilyen lehet például, ha gyermekkorunkban érzelmi elhanyagolást éltünk meg, vagy sérült az önbecsülésünk – ekkor felnőttként fokozott igényünk lehet a figyelemre –. Valamint bizonyos helyzetekben nehezen engedjük el, hogy a fókuszt önmagunkról teljesen átengedjük a másik félnek.

Felismerés és változtatás

Egy énközpontú ember gyakran rálicitál arra, amit mondasz. „Ha neked fáj a fejed, akkor ő már krónikus beteg lesz”. Ha beszámolsz neki egy apró sikeredről, akkor ő mond egy nagyobbat. A „licit” pozitív és negatív irányban egyaránt működik, a lényeg, hogy az adott ember ezzel próbálja meg fenntartani a másikkal a beszélgetést. Az önimádó ember nem veszi észre ha szeretnél másról beszélni. Különösen igaz ez akkor, ha valamilyen negatív életeseményről van szó, amire ő nem kíváncsi. Az ilyen emberek azt hiszik, ami számukra érdekes, az mások számára is az.

Feltételezik, hogy mások is ugyanazokat a dolgokat értékelik, mint ők, ami lehet például a pénz, a státusz, a technológia, az utazás vagy a művészet. Annyira belefeledkeznek a saját érzéseikbe, hogy a beszélgetőtársukra már képtelenek odafigyelni. Ennek a jelenségnek az is része, hogy nem hív fel, nem beszél veled, ha éppen nincs mondanivalója. Valójában az énközpontúság egyik tipikus példája, hogy nagyon érdeklődnek irántad, ha úgy érzik, segíthetsz nekik a céljaik elérésében (például a karrierjükben), de ha ez mégsem jön össze, eltávolodnak, vagy valaki más felé fordul a figyelmük. Ez a fajta érdekközpontú viselkedés az egyik legrosszabb jel, ami csak létezik.

Hogyan tovább?

Akár önmagunkon, akár valaki másban véljük felfedezni az énközpontúság jeleit, ne feledjük, hogy mindig lehet változtatni, és jobban figyelni más emberekre. Minden kommunikációs helyzetnek más-más dinamikája van. Ha a kapcsolat közelségi foka megengedi, könnyedén, vagy akár komolyabban rá is szólhatunk a másikra, hogy önmaga felé beszél túl sokszor. Nyugodtan adjunk egyértelmű, világos jelzést, ha szeretnénk témát váltani, lehet, hogy ezzel stresszhelyzetet váltunk ki a másikból, de felszínre hozunk egy bennünket érintő problémát.

Milyen lépések segíthetnek?

A saját jóllétünk védelme érdekében fontos világos határokat kijelölni. Ez lehet például az együtt töltött idő korlátozása, vagy a találkozók ritkítása is. Noha az énközpontúság különösen frusztráló lehet egy kapcsolatban, segíthet, ha megpróbálunk megértéssel fordulni a másik felé, aki lehet, hogy saját bizonytalanságával, szorongásával küzd. Az erre hajlamos emberek gyakran szinte követelik a figyelmet, olykor úgy tűnhet, állandó elismerésre és megerősítésre van szükségük, ne erősítsük meg ezt a viselkedést.

Ne járjuk le mindig ugyanazokat a köröket, ha olyasmit tapasztalunk egy öntömjénező személytől, ami negatívan befolyásolja a kapcsolatotok egyensúlyát vagy a te jóllétedet (mint például a dicsekvés vagy a gúnyolódás), jelezd vissza egyértelműen és lehetőleg azonnal, hogy ez nincs rendben. A határozottság és a nyugodtság minden helyzetben segíthet. Az énközpontúság hátterében számos ok állhat, amelyeknek a megértése segíthet abban is, hogy jobban kezeljük azokat a kapcsolatainkat, ahol előfordul. A határaink megóvásával és a nyílt kommunikációval sokat tehetünk azért, hogy kevésbé legyenek megterhelőek ezek a sokszor bosszantó helyzetek, amelyekből mi magunk is sokat tanulhatunk.