Halál a Níluson – Filmkritika

Kenneth Branagh öt évvel ezelőtt egy sztárparádét hozott össze amiatt, hogy rendezőként és főszereplőként is adaptálja Agatha Christie talán legismertebb művét, a Gyilkosság az Orient expresszent. Hosszas latolgatás után pedig megérkezett idén a mozikba a Halál a Níluson legújabb feldolgozása, melynek sűrű cselekményébe még Poirot bajszának történelme is belefért.

A Halál a Níluson című filmet először John Guillermin 1978-as verziójában, majd 2004-ben, az ikonikus David Suchet-féle sorozatban láthattuk. Branagh ezúttal is hozta a nagy neveket, de vajon tud-e ennél többet a legfrissebb Poirot kaland?

A film története röviden, hogy: Hercule Poirot, Kenneth Branagh, nagynevű detektív, aki épp a szabadságát tölti Egyiptomban és hallani sem akar egy újabb ügyről. Mindeközben meghívják egy nagyszabású menyegzőre, majd a nászútra is, mely a Níluson való gőzhajókázásból áll. Az idillt azonban (nagy meglepetésre) egy gyilkosság borzolja fel, hősünk pedig kénytelen újra munkába állni a már megszokott módon.

A Halál a Níluson egy klasszikus krimi, megkeverve a mai modern emberi problémákkal, mint például a homoszexualitás, különböző modern kori mentális problémák, és az ezekkel kapcsolatos egyéni titkolózások. Az eredeti 1978-as történetet noha nem láttam, azonban szinte biztosra venném, hogy Branagh nem igazán nyúlt bele az eredeti történetbe, leginkább csak egy-két karakter pozícióját cserélte ki a sztoriban, a modernebb elbeszélésmód miatt.

A film középpontját az idei filmben az egyének egymás iránti kapcsolatai adják, legyen az titkolt, őszinte, szenvedélyes, netán fájdalmas. Másrészt Poirot-tal kapcsolatban is megtudunk egy kisebb történetet. Ez az elbeszélésmód illik is a film szellemiségéhez, és a karakterek között találhatunk mindenféle személyiséget. A dúsgazdag ara és egyszerű férje mellett akad itt megcsalt ex, minden hájjal megkent rokonok, sértett cseléd, egymást szerető hölgyek, akik ráadásul hierarchiailag is eltérő szerepben vannak és így tovább, indítéka pedig mindenkinek lenne.

Meglepődve tapasztaltam, hogy Branagh mennyi időt szán az expozícióra. Mindebben pedig segíti őt Tim Orr operatőr, akinek köszönhetően a sokszor hátulról vett jelenetek, elnyújtott snittek és totálok alkalmazása még inkább ezt a hatását erősíti a filmnek. Másrészt a helyszín jó, bár a CGI hátterek helyenként nagyon műnek hatnak. A bő két órás filmnek nagyjából a fele felvezetés és a szereplők bemutatása, a gyilkosság is csak ezek után történik, így ne számítsunk arra, hogy az egész cselekmény a nyomozás köré épül.

A nyomozás abszolút hozza a régebbi klasszikus formát, miszerint bajszos nyomozónk kikérdezi az embereket, a rá jellemző indulatos módon megvádol mindenkit és próbálja kideríteni az igazságot. A szálakat tovább bonyolítják, titkokat fednek fel és mindenkinek van rejtegetni valója, ami természetesen kiderül. Maga az eset elsősorban részleteiben érdekes és apró meglepetéseket tud okozni, a fő megoldás hamar kikövetkeztethető. Amiatt, hogy nem ismertem az eredeti történetet jó volt találgatni azzal kapcsolatban, hogy ki volt a tettes és mi a motivációja. Sajnos a film egyik nagy problémája, hogy a többi karakter indítéka annyira bagatellnek hat, hogy elég könnyedén ki lehet következtetni előre a tettest/tetteseket.

A filmben szereplő “nagy nevek” eléggé jól játszanak az egész film alatt. Gal Gadot és Kenneth Branagh, valamint a korábban több botránnyal is megvádolt Armie Hammer elviszik a hátukon a filmet, de a többiek alakítása is jó.

Branagh második ügye Poirot-ként nem annyira maradandó élmény, de az eredmény abszolút jó. A szerelemközpontú történet ideális lehet azoknak, akik unják a romantikus filmeket és műfajt váltanának, illetve szeretik a kicsit részletesebb jellemrajzokat, ha már a konkrét ügy nem feltétlenül a legérdekesebb. Egy kellemes, kissé lassú hajókázás ez a Níluson, ikonikus bajszú nyomozónkkal, a film pedig jól keveri a korábbi hagyományos történet elemeit és a mai modernebb emberi problémákat is. Egyszer mindenképp érdemes megnézni.