Mackónadrágos karácsony

Meg kell hagyni különös-furcsa karácsony előtt állunk. Búslakodik az ember, mert nem lehet úgy és olyan formában a szeretteivel, ahogy máskor, nem mehetek el forralt bort inni egy adventi vásárba, nem tudok meghallgatni egy karácsonyi koncertet, nincs egy betlehemes játék a templomban, amin a gyerekek szerepelnek, nincs év végi ünneplés a kollegákkal, céges karácsonyi vacsi, nagy nevetések, ajándékok utáni egész napos rohangálás a plázák nyomorában…még az is hiányzik esküszöm! Ahogy egy igazi szilveszteri buli, vagy bál is. A koronavírus mindent elvesz.

Nem szabad hagynunk azonban, hogy a világjárvány a szeretet ünnepét is elvegye tőlünk!

Természetesen mindenki érdeke, hogy betartsuk a biztonsági előírásokat és ennek megfelelően találkozzunk családtagjainkkal, szeretteinkkel.

Az igazság az, hogy ha a panaszáradatom mögé nézek, azt látom, hogy - bár nyilván más az ünnep idén – mégis talán ez az év is tanítani akar nekünk valamit.

Nem hiszek a véletlenekben és az én személyes véleményem, hogy az életben minden okkal történik, hogy tanítson valamit.

Amit már elfelejtettünk. Talán értékelni a dolgokat, amelyeket eddig természetesnek vettünk, most láthatjuk, hogy nem az.

Talán a szeretteinket, akikkel eddig haragban voltunk, vagy a rokonainkat, akik eddig untattak a fecsegésükkel az ünnepi, össznépi evészeteken.

Talán eddig természetesnek tűnt a halom pénz, amit ajándékokra költöttünk minden évben, üres és személytelen tárgyak, gyors illatszercsomag akciósan és a nagynéni kipipálva…nem! Idén ez sincs. Lehet gondolkodni azon, mire tanít ez az időszak.

A személyes ajándékokra, amit ebben a bezártságban esetleg otthon magunk készítünk, csomagolunk, dobozolunk.

A kényszerhelyzet megfoszt minket olyan dolgoktól, mint a rokonhadjárat, de megtanít olyan dolgokra, hogy a szűk családdal otthon maradni, a szeretteinkkel kis létszámban, szűk körben körül ülni a fenyőt és az ünnepi asztalt.

Sokat elvesz, de sokat ad.

Elveszi a szilveszter pörgősségét, de ad meghitt estét a kanapén összebújva, a tévé előtt, együtt.

Elveszi az idegbajt, hogy új ruha kell, hogy fodrásznál se voltam még és hogy néz ki a körmöm, s beleférek-e szilveszterre abba a ruhába…elveszi a feszengést, a kapkodást és idegességet, de ad helyette egyszerű melegítős, papucsos-mamuszos otthonlétet, kényelmet. Mackónadrágos karácsonyt.

Elveszi a kényszert, hogy a zserbó szabályos legyen és a „bejglimismilyen”, de otthon nem mindegy, mi esszük meg.

Elveszi azt, hogy összevesszek a gyerekekkel, mert nem viselkednek, nem illedelmesek, nem szófogadóak, amikor kellene, nem vigyáznak a szép ruháikra, de ad is, mert otthon legyenek rosszak, elevenek, melegítőben, pólóban. Ki látja azt rajtunk kívül, már úgyse szólok rájuk, ha hajba kapnak, legyintek, s közlöm velük „csak ne öljétek meg egymást”...

Elveszi az idegbajt, hogy a férjem megint ideges, a nagyfiaim nem készülnek el időben, még a kocsiba is be kell kötni a babahordozót, s míg a pici üvölt, mert leizzadva „tuszakolom” kapálózó lábait a bundazsákba, a nagyok veszekednek, ki hova üljön a kocsiba, ahelyett, hogy az ajándékokat segítenének a csomagtartóba cipelni. És persze valami mindig otthon marad.

Elveszi az öleléseket, amit nem pótolhat egy videóhívás, de a nagyi mennyire örül, ha a technikának köszönhetően így is láthatja unokáit.

Akármilyen kihívások elé is állított bennünket ez az év a legfontosabb, hogy ne zárjuk be a szívünket. Ne mondjunk le a karácsonyról, díszítsünk, süssünk, csomagoljunk. Hívjuk fel szeretteinket gyakran és vigyázzunk magunkra és egymásra. Bízzunk abban, hogy jövőre visszatérhetünk a megszokott karácsonyunkhoz, addig viszont ebbőlé a helyzetből kell kihozni a legjobbat. Mindenkinek áldott ünnepeket és jó egészséget kívánok.

Martinka Dia