Szigorral vagy engedékenységgel? - avagy hogyan neveljük a következő generációt

Nevelés évezredekkel ezelőtt is volt, talán kevésbé tudatosan, és sokkal másabb módszerekkel, de mégis létezett. Noha az ókori forrásaink nagy része nem szól arról, hogy a szülők vásárláson vagy a napi teendőkön vitatkoztak volna gyermekeikkel, mégis egészen biztosak lehetünk benne, hogy előfordultak ilyen esetek. Meglehet, hogy neves történetíróink jobbnak látták inkább egy csata dicsőségét megörökíteni, mint a piactéren ordítva síró kisgyermek bánatát, ám ettől még nem válik a gyereknevelés kevésbé hősies és magasztos cselekedetté. Az évszázadok aztán nemcsak gyerekeket, de szülőket is neveltek. Változik a világ, és ezzel mindaz, ahogyan a nevelés feladatára tekintünk, de nem a gyermekek változnak meg, és nem az ő igényeik.

Ettől függetlenül viszont teljesen más lett a környezet, a szocializáció, a nevelés és oktatás. Ami egykor még korszerű, szinte univerzális módszer volt, az ma már elavult. Ami régen még túl modern felfogás volt, az mára megszokottá vált. Ez a folyamatos változás pedig mindig újabb és újabb kérdéseket vet fel. A felnőtt-gyermek viszony, a hierarchia mindig is sarkalatos pontja marad a nevelésnek. Tekinthetünk-e attól szeretettel egy gyermekre, hogy szigorúak és távolságtartóak vagyunk? Megkaphatjuk-e a nekünk járó tiszteletet úgy is, ha kedvesen és engedékenyen fordulunk az ifjabbakhoz? Normál esetben mindkét kérdésre igennel felelnénk, csakhogy az elmúlt években egyre nehezebben állja meg a helyét ez a gondolat. A fegyelmet nagyon nehéz mosolyogva, cukorkát kínálva elérni, mint ahogy a teljes mértékű bizalmat és odaadást sem lehet szigorú kiabálások közepette. A felnőttek a nekik kijáró tiszteletet a kettő vegyítésével érhetik el, de csakis akkor, ha felismerik, hogy melyik módszert mely helyzetekben lehet alkalmazni.

Az állandó engedékenység visszaélésekhez, az állandó szigor pedig lázadáshoz vezethet. Meglehet, hogy húsz évvel ezelőtt ezt még lehetetlennek tartottuk. Nem volt olyan, hogy a gyerek akarata a szülő akaratán felül érvényesüljön. Csakhogy ahogyan a világ egyre nyitottabb és elfogadóbb lesz, úgy egyre nagyobb réteg szava lesz mérvadó a mindennapokban. Ma már a szülők könnyebben elfogadják azt, hogy a gyerekük is nagyon akarhat valamit. Mivel egyéb eszközük nincs, a követelőzés csatornáján keresztül próbálják céljukat elérni. Ha a kérésükre állandóan nemet mondunk, ha szidással válaszolunk egy kérésre, azzal a belénk táplált bizalmukat rendítjük meg. Ha viszont mindig engedünk nekik, sosem fogják belátni, hogy bizonyos helyzetekben csakis egy felnőtt dönthet, és ezt a döntést nekik – bármennyire nehezükre is esik – el kell fogadni.

Tehát a szigor és az engedékenység még ma is párban járnak. Nem lehet kizárólag az egyikre hagyatkozni. Mutassuk meg a gyerekeknek, hogy partnerek is tudunk lenni bizonyos helyzetekben, de ezzel együtt tanítsuk meg azt is, hogy nem minden esetben kérdezhetjük meg a véleményüket. Fontos tudniuk, hogy ez a mi időnkben is így volt, az ő felnőtt korukban is így lesz, hiszen a gyermek minden korban gyermek, a felnőtt pedig minden korban felnőtt. És, ha nem is tudnak a felnőttek mindent jobban, van egyvalami, ami a döntést az ő kezükbe adja: a felelősség. Ennek vállalását pedig évekig kell tanulni. És hogy kitől? Azoktól, akik előttünk ezt már többször megtapasztalták.

Varga Ágnes Kata