Ahogy én azt elképzelem

Ma nagyon jól indult a hét. A reggel. A nap. Pedig munkanap. Két gyerekkel. Ködös az idő és hűvös. Hétfő van és épp rövidre sikerült a hétvége, mert dolgoztunk.

Valamiért ma könnyen keltünk fel, együtt reggeliztünk, főtt tojást készítettünk, ülve kávéztunk, hiszti nélkül húzták a cipőt a gyerekek induláskor. Persze ma is elszakadt a harisnyám és kétszer szaladtam vissza a lépcsőházból valamiért, de mégse voltam nyűgös. Nem volt semmi kapkodás, idegesség, rohanás. Ma nem kiabáltam a gyerekkel az ajtóban, hogy nem hozzuk el az összes plüssfigurát az oviba és a férjem is lazán közölte, hogy elviszi ő a fiúkat reggel, mert nem siet. Milyen jó lenne minden napot így indítani!

Egész nap hasonlót szeretnék. Nem ülök dugóban, kényelmesen vezetek, nincs kapkodás, dudálás, csak zene szól a kocsiban. A melóhelyen élvezem a munkám, nyugodtan haladok a teendőkkel, nem csapnak össze a fejem fölött a hullámok és határidők. Annyi feladatot kapok, amit stressz nélkül el tudok végezni, de leköt annyira, hogy gyorsan teljen az idő és érezzem azt, hogy becsülettel tettem a dolgom. Jókedvűek a kollégáim, ebédszünetben hangosakat nevetünk, van idő kávézni, pozitív emberek vesznek körül. Délután elégedetten kapcsolom ki a gépet, tolom be a fiókom, még le is törlöm, s rendezetten hagyom az asztalom.

A gyerekem vidáman jön ki a suliból 4-kor, nem gondterhelt, nem nyúzott. Nem nyolc kilo a táskája, csak kettő. Ma nem kap leckét és megússzuk a másfél órás sírást, ami ezzel szokott járni. Nem kell gyakorolni az olvasást, ma nincs megtanulandó vers. Nem hoz matek házit,- ami néha nekem is fejtörést okoz-és nincs veszekedés leckeíráskor, mert nincs is lecke. Nem hazudom azt neki, hogy gyorsan végzünk és mehet játszani, mert ma nincs is pluszfeladat. Nem nyaggatom az olvasással, hanem focizni mehet, nem kell számolni meg írni, csak szaladgálni, botokat gyűjteni és köveket szedni a ház előtt, ahol nyakig összekenheti magát.

A kisebbik fiam mosolyogva vár az oviban, homokos, sáros ruhájából látni, hogy jól érezte magát. A pólója tiszta ételmaradék, látom, hogy mi volt az ebéd és tudom, hogy jóízűen evett. Eszembe sem jut ráripakodni, hogy miért nem vigyázott a ruhájára.

A férjem örömmel jön haza, belépve megpuszil, miközben azt látja, hogy nem a gyerekkel veszekszem, hanem a vacsorát készítem, mert megtehetem, hiszen nincs házi, se verstanulás, nekem sem kell százfelé szakadnom. Kivételesen ma nem ül síró gyerek az asztalnál, akivel tanulni kell főzés helyett/alatt, és nem vitázom a kicsivel sem idegesen, hogy játsszon egyedül, s hagyja a testvérét tanulni, ne akarjon vele játszani. Az én világomban nem kell este 9-kor nekiállni elmaradt feladatoknak, hanem jut idő filmnézésre kettesben, vagy kocogni menni, szobabiciklizni, barátokkal beszélgetni telefonon, akikre jut időm és nem rázom le azzal, hogy máskor visszahívlak. Ma a mosógép is pihen, vasalni sem kell. Időben lefekszem, könnyen elalszom, nem agyalok semmin, másnap pihenten ébredek…

Jó lenne minden napot így kezdeni, folytatni, befejezni. Vajon miért nem sikerül? Mi a titok? A titok szerintem az, hogy nincs is titok. Mert nem lehetetlen ilyen napokat élni. Bár némely dolgok tőlünk függetlenül történnek, mégis a hozzáállásunk határozza meg, hogy hogyan kezeljük az eseményeket. Nagy részben mi tesszük olyanná a napunkat, a reggelünket, a munkánkat, a családdal, kollégáinkkal való kapcsolatunkat, amilyen, mi tehetjük hisztissé vagy nyugodttá a gyereket, jókedvűvé vagy zsörtölődővé a férjünket, kedvessé a kollégáinkat. Nem arról van szó, hogy tegyünk úgy, mintha nem lennének negatívumok az életünkben, s minden rózsaszín lenne, meg cukormáz, csak arról, hogy vegyük észre, mennyi pozitív dolog történhet, ha megváltoztatjuk a hozzáállásunkat. Ezt pedig ebben a pillanatban is megtehetjük.