Nápoly, a kétarcú gyöngyszem

Pizza, spagetti, Maradona, Vezúv és persze Piedone. Ezek a hívószavak, ha Nápoly felé vesszük az irányt. Amikor egy helyi kirándulásra adtam a fejem, még nem sejtettem, hogy egy ilyen kétarcú helyre érkezem.

Maga a város lerobbant. A kikötői részt még kikupálták, de a belső, meg pláne a külső részek helyenként félelmetesek. Mintha nem mondták volna meg a helyieknek, hogy felújítani is lehet egy épületet, nemcsak lelakni. Helyenként, mintha rakétatámadás érte volna a várost. Majdhogynem, egy korrekt cigány putri benyomását adja Nápoly. Az egymásba nyíló bazári utcák, amilyen hangulatosak, pont olyan koszosak. A szeméthegy és omló épületek árnyékában, egy kellemes kis hostelben foglaltam szállást.

A kezdeti sokk hamar elszállt. Indításnak rögzítsük: a pizza őshazájában, picit olcsóbb minden tésztaféleség. A kilátás a Vezúvra velőtrázó, különösen az erődökből nézve. A földalatti bunkerbarlang rendszer, pedig elég érdekes. A helyiek nagyon lazák, ez hamar feltűnik. Minden alapvetően szervezetten zajlik, mindenki örül a turistáknak. A majd egymilliós város, nagyrészt a turizmusból él. Nápolyt tudni kell használni. Kirándulási kiinduló pontnak tökéletes. Sok sziget szegélyezi. A kötelező helyi körök után, hamar kinőttem az egykor rengeteg ország közt csapódó dél olasz metropoliszt. Útra keltem.

Capri szigete lett a cél. Nagyon szép, tényleg. Azonban csak óvatosan a kávézókban, éttermekben, mert nagyon nyugati árak fogadják a látogatókat. Aki nem akar 12 euróért spagettit vagy 3-5 euróért pék sütit enni, az tegye magát takarék üzemmódra. A kisvárosok nagyon szívet melengetőek. Strandoltam is egy nagyot, ha már arra jártam. Megkoronázandó a napom, befizettem egy hajókirándulásra a sziget körül. Zseniális. A hét poénja egy kis barlang a semmi közepén, ahova külön jegyet kell váltani. Nem vicc, egy lebegő kishajó adja a nyugtát, majd 10 eurós bérleti díjért bevisz egy kis ladik. Nem vagyok (már) híve a szexista poénoknak, de most adja magát. Pár perc akcióért lihegünk sokat. A víz festői kék bent, mintha nem is evilági lenne. A kaland végén, pedig tésztába temettem magam, egy helyi vendéglátóhelyen. A nagy meleg és a kellemes vízhőmérséklet elterelte a gondolataim a számláról.

Ha már Nápoly, mentem egy kötelező kört is. Irány a Vezúv. A helyi vonat nem volt túl bizalomgerjesztő. Magához a vulkánhoz egy busz visz fel. Hosszú az út, a kilátás remek. Az ára kissé fáj, de nagy konkurenciaharc ugye nincs. Látni kell és kész. Most jött a fekete leves, Pompei. Szuper, művelődjünk. Befizettem rá, majd akkor esett le, hogy élettelen kődarabok, meg kőizék panoptikumába kerültem. Sűrű ásítások közepette szépen kislisszantam. Még egy kör a városban. Majd stand by állapot, meg a kötelező pizza-beöntés. A záró akkord, pedig Ischia lett. Ez az elég nagy sziget már sokkal nyugisabb, mint Capri. Minden csendes és baráti. A helyi sziklakastély nagyon magával ragadó. A tenger ringató. A kaja árak is sokkal emberibbek. A tanulság Nápolyban egyszerű. A táj lenyűgöző, az életszínvonal visszafogottabb, mint nyugaton, és nagyon drágák a top turista helyek. Olyan, mint egy csóró gyerek egy gazdag családban. A természet gazdaságában állnak a lelakott épületek. Egy kalandot megér mindenkinek.

/Szerző és fotók: Vass Attila/