Nincs kedvem dolgozni

Ma nincs kedvem dolgozni. Remélem, a főnököm nem tudja, hogy ilyeneket írok. (Ha mégis, akkor természetesen félreértés az egész, meg tudom magyarázni és már teszem is a dolgom, sőt még előre is dolgozom ma!)

Egyébként tényleg nincs túl sok kedvem dolgozni. „Segítünk, hogy legyen!”-olvasom egy velem szembejövő cikkben a világhálón. Na, erre kíváncsi leszek, gondolom magamban…

Pedig valóban érdekes írás! Tanuljunk belőle!

Bizony van olyan, amikor nehezen találunk motivációt a munkához (vagy akár más cselekvéshez, házimunkához, tanuláshoz, sportoláshoz) s keressük a megoldást, hogy lelkesebben fogjunk neki az előttünk álló feladatoknak. Az biztos, hogy halogatni nem tanácsos: máskor sem lesz könnyebb megcsinálni. A nap végén pedig, szeretek elégedetten lefeküdni, hogy ma hatékony napom volt és mennyi mindent elvégeztem. Jobb érzés, az biztos, mint a lelkiismeretfurdalás, a kapkodás, a gyorsan közeledő határidők. De mit tehetünk akkor, amikor egyszerűen tényleg nincs kedvünk dolgozni?

Nem tudom más, hogy van vele, de én már fősulis koromban is nehezen vettem rá magam a tanulásra, ragyogó napsütéses „sétára csalogatós” időben. Sokkal jobban csábított a közeli park, a zöldövezet, egy séta, találka a barátokkal, semmint a módszertani vagy nyelvészeti tételek felett görnyedni. (Ráadásul, mindezt német nyelven!)

Ha nem a séta csábított, akkor az ablakokat akartam megpucolni, vagy kitakarítani, gyakorlatilag bármit, csak ne kelljen tanulni. Pedig ezzel csak halogattam a rám váró feladatokat, és nem tettem eleget a kötelességeimnek (milyen rideg szó), hanem tologattam magam előtt a tornyosuló tételes füzeteket. Ez frusztrálttá és idegessé tett, stresszes lettem tőle, azonban mégsem volt bennem elég motiváció elkezdeni a tananyag bemagolását.

A határidős munkák, egy pályázat, a halom adminisztráció helyett, ma is szívesebben nyalnék el egy fagyit valahol a férjemmel. (Persze, ő is dolgozik most.)

„A halogatást a kifogások táplálják” -olvasom a cikkben.Valójában mindig találunk kifogást, hogy ne kelljen elkezdeni dolgozni, pedig fontos lenne leküzdeni azokat a negatívumokat, amelyek a halogatás mögött húzódnak. Ha ez sikerül, végre bele is vághatunk. Ám ha ez olyan könnyű lenne! Hiszen sokszor, azt sem tudjuk, hogy fogjunk hozzá, hol kezdjünk bele. Valószínű az a megoldás, hogy valahol belevágunk a dolgokba „in medias res” és közben kialakul a fontossági, időrendi sorrend. Ha túl nehéz a feladat, tudjuk meg, hol találunk hozzá segítséget. Kérjünk tanácsot!

Gyakran, a koncentrációt zavarják egyéb tényezők is, túl hangosan beszélgetnek a kollégák, miközben dolgozatot javítunk, vagy zajos a légkör, esetleg nagyon meleg van, lassúak a számítógépek vagy egyszerűen csak nem sikerül a sok apróság miatt száz százalékosan a feladatra összpontosítani.

Én ekkor, apróbb dolgokat végzek el, a könnyebb teendőket pipálom ki, elintézek egy levelet, telefont, rövid fénymásolást végzek, letudok egy nyomtatást, iszom egy kávét, váltok néhány szót a kollégákkal (nagyon szeretem őket és a közösséget, amiben dolgozom, valahol ez is motiváció a munkához), igaz ez is elterelheti a figyelmet a feladatról, ez tény és való. Úgyhogy megint elkanyarodtam a tárgytól: munka van!

Valójában a lényeg az, hogy be kell lássuk: hiába halogatjuk a feladatot, tologatjuk a papírkupacot, játszunk a tollal, válaszolunk néhány üzenetre, nyomkodjuk a telefonunkat, teázgatunk és beszélgetünk, s bármit csinálunk, csak nem a munkánkat, ezzel, csak magunkat stresszeljük a megoldatlan feladatok súlya alatt. Tartsuk szem előtt, hogy minél hamarabb hozzákezdünk a dolgunkhoz/munkánkhoz/edzéshez/tanuláshoz/házimunkához, annál gyorsabban végzünk vele. Emlékeztessük magunkat arra, hogy milyen rossz érzés kapkodni, s milyen jó az elégedettség élménye, amikor végeztünk.

Miután a cikket megírtam, azonnal neki is állok dolgozni, becsszó, még a telefont is lenémítom, de most látom, hogy hív a férjem telefonon, beszélek vele, úgyhogy öt percet még adok magamnak…