Szendvicsgeneráció – két nemzedék közé ragadva
- Dátum: 2025.07.06., 06:06
- Erdős Dorka
- képek: pexels
- gondoskodás, kiégés, kimerültség, nemzedék, öngondoskodás
A szendvicsgeneráció tagjai, akik ellátják a múltat és jövőt is egyszerre, mely nem kis nehézséget jelent. Egy elég szívszorító, de mindennapos probléma, amiről keveset beszélünk, pedig sokkal többet kéne.
Talán mondhatom magamról, hogy nagyjából tájékozott ember vagyok, olvasok, kutatok, hallgatok, írok, mégsem jött még velem szembe a kifejezés, a szendvicsgeneráció. Pedig tudom mi az, látom a környezetemben szinte mindenhol, de mégsem jött még a felismerés ezzel kapcsolatban.

A szendvicsgenerációba az a korosztály sorolható leginkább, akik életében valamilyen okból kifolyólag későbbre tolódott a gyermekáldás, ez miatt pedig nem csak a gyerekekről, hanem a felmenőkről is valamilyen formában gondoskodni kell. Elidősödő társadalmunk, a rossz egészségi állapotuk, a túlterhelt és a kis ember számára borsos áru szociális gondozási rendszer nem teszi lehetővé azt, amit olyannyira irigylünk a nyugattól, vagyis a gondtalan, boldog, békés időskort.
Itt jönnek képbe azok a fiatalok, vagy középkorúak, akiknek oda kell állni és bizony ápolni kell a szülőket, nagyszülőket. Amivel alapvetően nincs is gond, hiszen nem az a cél (az én szemléletem szerint), hogy szüleink egy idősek otthonában töltsék el éveiket, hanem a családi környezetben úgy, ahogy ők is gondoskodtak rólunk, amikor mi voltunk gyerekek. Ez csak az érem egyik oldala, hiszen ott a másik, amikor a gyerek/gyerekek kicsik még és nevelni, ápolni, ellátni kell (sokszor a nagyobbakat is), ami nem kicsi feladat.
Ez fizikailag, pszichésen és anyagilag is sokszor megterhelő, még akkor is, ha annyira tudatosan vállalunk gyermeket, hogy előre felmérjük, mégis mire számítsunk. Amikor erre az egészre kompletten tekintünk, akkor gyorsan érkezik a stressz, a fizikai és lelki kimerültség és a „mindenhova odaérni” rohanása. Igazából a feladat itt nem áll meg, mert közben dolgozni kell, hogy ezt anyagilag elbírjuk, háztartást kell vezetni, hogy a környezetünk se menjen tönkre, végül pedig nem igazán marad idő a pihenésre, vagy akár egy kis énidőre. Nem szeretnék a férfiakra úgy tekinteni ebből a szempontból, hogy őket nem nyomja ennek az egésznek a terhe, ellenben nem mehetünk el a mellet, hogy a házimunka és az idősgondozás inkább a nőket érinti jobban.
Sok nőnek ezekben a szerepekben egyszerre kell megfelelnie, amire nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy így szinte több állással rendelkeznek. Anya két irányból, hiszen a gyereket és a szülőt is gondozza, dolgozó ember, és végül, de nem utolsó sorban nő. Ez az egész nagyon gyorsan át tud fordulni egy kimerültségbe végül egy kiégésbe. Jönnek a testünk és lelkünk részéről a kis jelzések, tünetek, hogy ugyan lassítani kéne, pedig nem lehet. Előjön a koncentrációs nehézség, alvászavar, étkezési szokások megváltozása, hangulatingadozás, türelmetlenség. Egy idő után az ember belerokkan ebbe, ha nem tesz ellene.

Sokan próbálnak megfelelni minden irányba, de meg kell húzni a határt, hogy úgy állhassanak ott, akire lehet számítani, ehhez pedig öngondoskodás kell. Legyen az egy húsz perces séta este hazafelé a munkából, egy edzőtermi edzés, egy kávé egy barátnővel, egy esti sör a haverokkal, de nem megyek messzire, ha azt mondom, elég egy kádnyi habos vízben ázás egy könyv, vagy film társaságában. Mert igen is, megérdemeljük mindannyian. Mert sokat dolgozunk, gondoskodunk. Nem azért vagyunk a Földön, hogy túléljünk, hanem hogy megéljük az életet. Ne hunyjuk le a szemünket, ha valakinek szüksége van segítségre, mert a szendvicsgeneráció az, akinek minden, a legkisebb segítség is jól jön.
A szendvicsgeneráció tagjainak egyszerre kell gondoskodni a gyerekeiről és a szüleiről, nagyszüleiről, amihez nagyon kevés segítséget kapnak sajnos. Ez mind fizikailag, mind lelkileg és anyagilag is kimerítő.
Amikor az otthonod is „beszél” hozzád
Van az a pillanat, amikor hazaérsz, és azonnal érzed: jó itt lenni. És van az ellenkezője is, amikor valami feszít, nyomaszt, pedig látszólag minden rendben. Sokáig azt gondoltam, ez csak hangulat kérdése. Ma már látom, hogy sokkal több ennél: az otthonunk folyamatosan hat ránk – akkor is, ha nem figyelünk rá.
Flórián napja – a tűzoltók ünnepe, ahogy én látom
Gyerekkorom óta különleges nap számomra május 4., Szent Flórián napja. Másoknak talán csak egy dátum a naptárban, nekem azonban egy életérzés, egy örökség, amit nem választottam – mégis büszkén viselem. Tűzoltó családba születtem, tűzoltó feleség lettem, és tűzoltó apuka lányaként nőttem fel. Ez a nap minden évben emlékeztet arra, honnan jövök, és kik azok az emberek, akikhez tartozom.
„Valami rosszat mondtam?” – a szégyenérzet fogságában
A szégyenérzet szinte észrevétlenül épül be a mindennapokba, mégis képes alapjaiban meghatározni, hogyan látjuk önmagunkat és a világot. Legtöbbször csendes érzésként van jelen – egyfajta belső hangként, amely idővel mindent felülír. Ha pedig figyelmen kívül hagyjuk, akkor korlátok közé szorítja az életünket.
A motiváció nem előfeltétel, hanem következmény
Gyakran beszélünk úgy a motivációról, mintha egyfajta belső üzemanyag lenne, amelynek jelenléte elindít bennünket, hiánya pedig megbénít. „Majd ha lesz kedvem”, „ma nincs motivációm” – ezek a mondatok is azt sugallják, hogy a cselekvés feltétele egy előzetesen megérkező lelkiállapot.
Tiszteljük a szolgáltatóipart – egy lemondott időpont tanulsága
A szolgáltatóipar mindennapjaink láthatatlan gerince. Fodrászok, kozmetikusok, masszőrök, szerelők és számtalan más szakember dolgozik azon, hogy kényelmesebb, rendezettebb és élhetőbb legyen az életünk.