Próbálunk segíteni, mégsem sikerül – így alakul ki a téves empátia

Manapság egyre alaposabb tudást szerzünk a másokkal való együttműködés érzelmi hátteréről, emiatt furcsának tűnhet, hogy egy olyan alapkő, mint az empátia fogalma félreérthető lehet. Fontos tisztázni jelentését és megnyilvánulását önmagunkban és mások felé, mert könnyen meglehet, hogy amit együttérzésnek szántunk, az tulajdonképpen csak önsorsrontást hordoz magában.

Az empátia röviden azt jelenti, hogy valaki egy másik ember bánatát hallgatva, egy másik élőlény szenvedését látva, önmagát az adott helyzetbe beleképzelve saját élményeként éli meg, ami történik. Azonban ettől még nem kell lemásolnia azt. Tapasztalásra és visszacsatolására más utak is lehetségesek. Az engedékeny gondolkodás sokszor az élet jeleneteit ismétli, gyakran találkozni azonos történetekkel más-más egyéneknél. Sőt, sokszor tapasztalhattuk azt, hogy egy ember mindig csak ugyanazon dolgokról panaszkodik újra és újra.

Kulturális szempontból a regények és a filmek történeteit is az élet írja. Sok fiktív történet létezik, ahol úgy lehet elérni egymást, ha közben összemossuk a határainkat, és nehezen elkülöníthető, hogy meddig tart a mi történetünk és honnan kezdődik a másiké. Például vannak szülők, akik abból érzik megtartottnak és támogatottnak magukat a gyerekükkel való kötelékben, ha saját sorsukat látják benne. Csakhogy valójában ez nem igazi együttérzés, egyik fél részéről sem. Attól sem, aki elvárja, és attól sem, aki ennek mentén próbál kapcsolódni. Ugyanis a valódi empátia azt jelenti, hogy mennyire éljük át valakinek a nehézségeit és nem ezek megismétlését.

Mitől leszek emberséges?

Legtöbbször az emberek az egymásra hangolódás káros formájával tesznek rosszat egymásnak. A valódi megértés azt jelenti, hogy bele tudjuk helyezni magunkat egy másik egyén vagy élőlény lelkiállapotába. A szenvedéseit látva beleképzeljük magunkat az ő helyzetébe, és azt saját élményként éljük meg. Lényeges, hogy megtapasztalni valamit nem ugyanaz, mint megcselekedni. Vagyis ahhoz, hogy engedékeny legyek a szüleimmel vagy a gyerekemmel, nem kell ugyanazt az életutat végigjárnom, mint amit ő csinált. Gyerekként például édesapám vagy édesanyám történeteit úgy is lehetett követni, hogy eközben nem mentem végig a tényleges folyamaton, amit elmondtak nekem, csak átéltem azt. Fontos megérteni, átérezni a másik keserűségét anélkül, hogy önsorsrontást követnénk el, vagy megtagadnánk magunktól a szabadság jogát.

Az elfogadottság által akarunk szeretni

Az emberek sokszor arra vágynak, hogy mindenkinek és mindennek megfeleljenek. Ez azonban lehetetlen. Ha valaki így gondolkozik, akkor a családi és a baráti kötelékei is úgy alakulnak, hogy mindig csak kompromisszumot köt. Tulajdonképpen a történetek ismétlődésének van egyfajta sorsközösség hatása is, vagyis: veled majdnem ugyanaz történt, mint velem. Sokan azonos dolgoktól szenvednek, emiatt pedig hasonlítanak felfogásmódban és szakmailag is. Azzal, hogy tudatosan vagy tudattalanul másolni kezdjük egy embernek a döntéseit, valamiféle empátiát és köteléket akarunk kicsikarni önmagunk felé. Azonban ezen az úton ez csak egy rövid ideig lehetséges, utána egyértelműen az lesz a vége, hogy nem találjuk magunkkal az önazonosságot.

Adódik a kérdés, hogy mi történik azután, ha ráismerünk, hogy rossz irányba fordul az, amit a másik felé adott kötődési lehetőségnek szántunk? Beleragadunk, vagy merünk jól lenni anélkül, hogy stagnálnánk az ismétlés csapdájában? Valójában akkor lesz téves az empátia, ha túlcsordul korlátain és már saját életünkként éljük meg valakinek az elakadásait. Nem azzal szeretünk jól, ha összemossuk határainkat, élményeinket és ideológiáinkat a számunkra fontos másik féllel. Hanem pont azzal, ha van önálló narratívánk az életünk döntéseiről, a sorsfordító pillanatairól és annak általános megéléséről. A legfontosabb lépés, hogy képesek legyünk megadni magunknak az elfogadás tényét más emberek iránt.

A legtöbb baráti és családi kapcsolatban fontos az „egyek vagyunk” érzése, de korántsem fedi le az összes lehetőségünket. Tegyük fel a kérdést: szabad-e nekünk önálló sorsot birtokolni, és nem alámenni egy egyén elvárásainak? Végeredményben lehetünk jobb gyerekei, szülei, barátai a másik félnek, ha tudjuk értő figyelemmel kísérni őt, mellette lenni, együtt érezni a nehézségeivel, megérteni, ami neki fáj. Azonban ettől még nem éljük át, amit ő. Úgymond hallgatni is meg kell tanulni együtt, de ettől még ott vagyunk egymás mellett is a fontos pillanatokban.