Az önmagunknak támasztott mércék csapdájában

Kiváló eredménnyel érkezünk haza, de semmi különösebb figyelmet nem kapunk a környezetünktől és önmagunktól sem. Valami rendkívüli teljesítményt kell produkálni ahhoz, hogy felkeltsük más emberek érdeklődését, vagy éppen emberileg csinálunk rosszul valamit. Azt érezzük, hogy tökéletes látszatot tartunk fenn, miközben mégis lehangoltnak, depressziósnak érezzük magunkat, vagyis az önmagunkkal szemben támasztott mércék csapdájában rekedtünk.

A magunkkal szemben támasztott életcsapdák leküzdésére többféle séma is létezik. Azonban mit is jelent ez pontosan? Ezen (ön)kihívások azon mintáknak az összessége, amelyek befolyásolják a felnőttkori kapcsolatainkat, méghozzá a gyermekkorunkban kialakult sémák révén. Ezen minták az életünk korai szakaszában, mélyen belénk ivódott hiedelmek magunkról és a világról. Az életcsapda pedig olyan sablon, ami gyermekkorban kezd kialakulni, és átszövi az életút egészét.

Ha a korai szükségleteink (mint például a biztonságos kötődés, vagy az érzelemkifejezés) kielégítése valamiért akadályba ütközött, felnőttként nehéz élmény lehet egy-egy sémának az aktiválódása. A mintázat a kialakulásakor segít a léleknek valamilyen módon, hiszen ezekkel az eseményekkel valahogy meg kell küzdeni. A nehézség abban van, hogy ezek aztán lenyomatot képeznek, és rávetülnek felnőtt korunkban más kapcsolatainkra is, ahol viszont már negatív hatásuk is lehet.

A könyörtelen mércék életcsapdája

A könyörtelen mércék csapdájában rekedve állandó nyomás nehezedik ránk, ami arra sarkall, hogy egyre többet és többet tegyünk anélkül, hogy valaha is lassítanánk. A kihívások, amelyeket magunk elé állítunk, jellemzően csak a külső szemlélők perspektívájából tűnnek könyörtelennek: számunkra teljesen természetes, hogy mindig mindenben a maximumot próbáljuk nyújtani. Vagy éppen az is lehet, hogy valami iránt elveszett az érdeklődésünk, és pont emiatt nem adunk bele csak kevesebbet, vagy éppen életuntan állunk a feladathoz. Ha valaki a könyörtelen mércék csapdájában rekedt, vagy éppen kedvetlenül áll egy feladathoz, az nagy valószínűséggel szenved olyan tünetektől, melyekkel a teste azt próbálja jelezni, hogy: ez már túl sok.

Ilyenkor jellemző a türelmetlenség, az ingerlékenység, a krónikus harag és a folyamatos szorongás. Ez valahol természetes jelenség, mivel felnőttként is érezzük, hogy ha valamit csak fél gőzzel, kedvetlenül, vagy beleunt módon csinálunk és azt is, hogy ha 110%-on pörgetünk valamit. Az adott cél hajszolása sokszor egyfajta kompenzálásként jelenik meg, amellyel a kudarcokat próbáljuk ellensúlyozni. Valamint gyakori, hogy önmagunkkal szemben állítunk mércéket, amelyeket ha nem érünk el, akkor kudarcnak érezzük a teljesítményünket.

A mögöttes gondolkodás

A könyörtelen mércékkel élő emberek egy részének nem mondta soha senki, hogy mindig kiválóan kell teljesítenie ahhoz, hogy szeretetet kaphasson. Felnőttkorban persze kifejezzük, hogy ha valaki kudarcot vall, de az emberek jó esetben eleinte empatikusak egymással. A magas elvárások gyakran látens módon kerülnek kifejezésre, amelyeket nem mond ki direkt módon a környezetünk és mi magunk sem, de közben mögöttesen tudjuk, hogy miért küzdünk. Bizonyos esetekben a siker az egyetlen lehetséges stratégiává válik a kapcsolódásra, mindeközben viszont senki nem erősít meg abban, hogy az általunk elért teljesítmény kimagasló lenne, maximum a folyamat legvégén ismerik el a teljesítményünket.

A könyörtelen mércék életcsapdájával járó alapvető probléma, hogy elveszíted a kapcsolatodat önmagaddal, és ezáltal a hitelességedet is. Annyi erőfeszítést fektetsz a feladatokba, teljesítménybe vagy egy státusz elérésébe, hogy elhanyagolod a fizikai, az érzelmi és a társas igényeidet. Amikor az “élettől kapott jutalom mértékegysége a siker”, sokszor nem is rögtön ébredünk rá, milyen súlyos árat fizetünk a teljesítményért. A legszembetűnőbb kárt a kapcsolatainkban vehetjük észre, amikor nagyon kevés időnk marad azokra, akiket szeretünk. Ezzel párhuzamosan tévesen szép lassan mindenkit leértékelünk, aki nem üti meg a mércét, és minden kapcsolatunkat, az életünket is az érzelmi kiüresedés veszélye kezdi fenyegetni a hibás gondolkodásmód miatt.

Kiút az életcsapdából

Nem kérdés, hogy a könyörtelen mércék csapdájából kiutat találni létfontosságú kérdés nemcsak azok számára, akik megrekedtek benne, de a környezetük szempontjából is. Fontos tudni, hogy a kihívásokhoz vezető sémák, és maga az életcsapda nem tűnnek el maguktól. Nagyon sokat számít már a felismerés is, vagyis az a tény, hogy lehetséges, hogy a túlhajszoltságunk mögött rendellenesen működő sémák állhatnak. Azonban az elvárások számos előnnyel is járhatnak, (mint például a siker, vagy a környezetünktől érkező megbecsülés, elismerés) emiatt a folyamat elengedhetetlen része az is, hogy ezek mellett a hátrányaikat is meglássuk.

Érdemes mindkettőről egy-egy listát összeállítani. Gyakori hátránya lehet a túlhajszoltságnak például a fizikai és az érzelmi kimerültség, az egészségügyi problémák, az önmagunkra és a szeretteinkre fordított minőségi idő csökkenése. Ha rászoktatjuk magunkat arra, hogy számszerűsítsük az időt, amelyet az elvárásaink fenntartására fordítunk, tisztábban láthatjuk, hogy az, amivel éppen foglalkozunk, milyen mértékben járul hozzá a jóllétünkhöz és a boldogságunkhoz. Ha jobban átlátjuk, mennyi energiát és időt veszítünk valójában a könyörtelen mércék miatt, az segít, hogy az igazán fontos dolgokra is több időt szánjunk.