Menü

Ez mi akart lenni? – Fák jú, Chantal kritika

A Fák jú, Tanár úr! széria szerintem méltán ismert sorozat. Elborult alkotások egyvelege, ami sohasem vetette meg a durvább humort, a beszólásokat, vagy éppen a társadalomkritikát. Nemrégiben, augusztus végén, debütált a széria negyedik része, ami a Fák jú, Chantal címet kapta. Ennek az alkotásnak a nevén és a főszereplőn kívül nem sok köze van elődeihez, viszont a stílus a régi marad. Elborult, katyvaszos alkotás, aminek felét masszív röhögéssel lehet tölteni, ha a néző felkészül a film stílusára.

Miről szól?

Chantal, a korábbi Fák jú, Tanár úr! filmek szereplője egy kevés követővel rendelkező influencer, legjobb barátja pedig Zeynep. Ők olyan emberek, akiket nem az eszük miatt szeretünk, viszont mégis valamin vonzó van bennük. Főhőseink egy mesevilágba kerülnek szelfizés közben, köszönhetően egy antik varázstükörnek, amely szerintük csupán egy közösségi média trükk. Itt hemzsegnek a száz évig alvó királykisasszonyok, dögös szőke hercegek, tündérboszorkányok, meg a hozzájuk hasonló alakok. A két csaj a mobiljával és a pár ezer követőjével egy egészen másik világból érkezett, és sok mindent összekavarnak, a feje tetejére állítanak, felforgatnak, hogy hazajussanak. Azután – ki hinné róluk – megpróbálnak rendet csinálni a képzeletbeli világban. Chantal és barátnője a képességeinek köszönhetően jól kezeli a helyzetet, leszámol a mesebeli klisékkel, felveszi a harcot az átkok és a királyi zsarnokság ellen, s a végén minden jóra fordul…vagy mégsem?

Mi volt a legjobb a Fák jú, Tanár úr filmekben?

Utólag visszanézve Chantal meg a barátnője – az a két csaj, akit mindenki imád, de nem feltétlenül az esze miatt –. Meg nyilván Zeki Müller, a főszereplő, ő ikonikus karakter. Az első rész gátlástalanul nyomta a humort, nem finomkodott, trágár volt, sokszor sértő vicceket használtak, és valahol a negyedik rész is ezt követi. Azonban van itt minden, te jó ég. Feminista fiatal lányok, túl érzelmes kamaszok, agyhalott királyfi, bugyutábbnál-bugyutább figurák, akik egy-egy helyzetet felépítenek a nézőknek, és nekünk ezen kellene nevetni. Rengeteg beszólás, zrikálás van a szereplők között, ez igazából mindig is jellemezte a szériát. Viszont itt lényegében van több úgymond 5 perces jelenet, a karaktereket szinte bedobják elénk, és nekünk ezeken kell nevetni, egy-egy vicces helyzetet kapunk, és utána már rohan is tovább a kamera. A néző igazából Chantal szemén keresztül látja a történéseket szinte az egész sztori alatt.

Az alkotás elejét muszáj túlélni egy kis nevetésért cserébe, mivel viszonylag lassan indul be a sztori. Szerintem kicsit fura volt a feminista szálat belevinni egy olyan „mesébe”, amiben a nőknek valójában egy sztereotipikus szerep jut, talán a Barbie-filmmel szerették volna felvenni a párhuzamot az alkotók, csak ott azért jobban szőtték az irónia társadalomkritika vonatkozású fonalát, meg azért az egy komolyabban vehető alkotás volt. Persze érthető a nemi sztereotípiák kifigurázása, de ez jelen műben nagyon körülményesen működött. Viszont azt nehéz kijelenteni, hogy ez a film egy ponton túl nem szórakoztató, sőt az alkotás felét nagyjából masszív röhögésben töltheti egy erre a stílusú humorra vevő néző.

A sztori közben időnként felsejlik a kérdés, hogy mégis mit fogyaszthatott Bora Dagtekin forgatókönyvíró, hogy ezt a mozit így sikerült összeraknia. Őrült, katyvaszos mese, társadalomkritika a nemi egyenlő(tlen)ség kifigurázásáról, korunk mobilfüggőségéről és főként a fiatalok életét veszi górcső alá. A történet viszont mégis érdekes, attól függetlenül, hogy egyszerre fárasztó és vicces is, olyan, mint a benne szereplő karakterek. Lesznek itt királylányok és boszorkányok, valamint Aladdin varázsszőnyegtől kezdve a sárkányokon túl minden. Többször utalnak arra is, hogy nincsenek női mesehősök, hiszen a legtöbb mese főszereplője férfi. Utána egy következő jelenetben megcáfolja önmaga állítását, és berak egy férfi szereplőt heroikus környezetbe. Őszintén szólva vicces az egész, és nem is nagyon akar ennél több lenni. A zavaros vizuális megoldások pedig illenek is a film atmoszférájához.

Katyvasz az egész, de ez pont ezért jó

Tulajdonképpen a Fák jú, Chantal-nak semmi köze a Fák jú-filmekhez! Ez egy Disney mese, vagy inkább paródia, valami őrületesen elborult alkotás. Se füle, se farka! Moziban megnézni nem feltétlenül extra élmény, viszont irtó szórakoztató, egyszerűen olyan film, hogy van egy-két jelenet amin nem kellene nevetni, de nem lehet kibírni. A néző egy idő után feszeng tőle, a poénok néha súrolnak egy határt, de a Fák jú, Chantal pont emiatt jó. Szórakoztató agymenés, ritkán elborult atmoszférával, a széria részeként is érdemes megnézni, de akár önálló filmként is. Tökéletes esti szórakozás!

Mamma Mia! – nem lehet ABBAhagyni!

2014 szeptembere óta hódít az ABBA-zenékkel tarkított musical, vagyis a Mamma Mia! a honi műsorrendben, a Madách Színházban. Az idei egyik júniusi előadást élvezhettem végig, és próbáltam megfejteni, hogy az ABBA férfi tagjai által zeneileg írt darab, aminek 1999-ben volt a londoni premierje, miért ilyen népszerű még mindig? Ezek motoszkáltak bennem kérdésként. Az biztos, hogy remek dalokat, könnyed hangulatot ígért egy mesebeli görög sziget díszletei közt. Lássuk milyen ez a 12 éven aluliaknak nem ajánlott, örökzöld musical mai szemmel?

Az igazság ideát van

Steven Spielberg, kedvenc popcorn mozis mesemondónk újra sci-fi témához nyúlt. A többek között a Harmadik típusú találkozások, az E.T. - A földönkívüli, valamint a Világok harca rendezője ezúttal 19-re lapot húzva, az UFO hitének összegzését tárja elénk A leleplezés napja című új filmjében. A csapata nagyon impozáns: David Koepp, horror és popcorn mozik ismert forgatókönyvírója adta az alapot, a nagy öreg John Williams a filmzenét, míg a mester ’házi’ operatőre, Janusz Kaminski is benne volt a buliban. Megaköltségvetés és igazi X-aktás hangulat. Lássuk, klasszikussal van-e dolgunk?

Humorral figyelmeztet a Pixar új kalandja

Daniel Chong első Pixar-rendezése egyszerre vicces, megható és aktuális. Az Agyugrász nemcsak az év egyik legszórakoztatóbb animációs filmje, hanem egy fontos figyelmeztetés is arról, hogy milyen világot építünk fel és hagyunk magunk után.

Chopin zenéje megküzd a halállal is

A híres zeneszerzők, zenészek életéről készült tradicionálisabb felfogású, európaibb szemléletű film témájának keresve se lehetett volna jobbat találni Chopin, párizsi, XIX. század közepi, utolsó éveinél. A küzdelme a tüdőbajjal és a felületes kapcsolatokkal egyszerre megindítónak és felemelőnek ígérkezett, mikor a lengyelek végre vászonra álmodták az élettörténetének ezt a szeletét. A Chopin-film kissé felkavaró haláltusát ígért korhű díszletekkel, Közép-Európában kiemelkedő büdzsével és profizmussal. Lássuk, hát, hogy a most mozijainkban elstartoló Chopin - Párizsi szonáta kiemelkedik-e a biográfiai eredetű tévéfilmek erdejéből, vagy csak egy túltolt marketing piruett?

Harcra született: Mortal Kombatra fel!

Az egyik kedvelt 90-es évekbeli videójátékunk adaptációja újra visszatért a vászonra. A Mortal Kombat fénykorában egy generáció egyik meghatározó élménye volt. A készítők ugyanazok, mint a 2021-es remake esetében, itt azonban nagyobb a tét és a költségvetés. Szkeptikusan vártuk a második részt, de remek trükköket, fényképezést és véres küzdelmet joggal reméltünk az új kalandtól. Lássuk megfelelnek-e a látottak az elvárásainknak!