Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet
- Dátum: 2026.01.18., 21:06
- Szabó Máté
- képek:pexels
- évad, film, izgalmas, közönség, kritika, siker, sorozat
A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.

A Duffer fivérek (Matt és Ross Duffer) helyzete kétségtelenül nem volt könnyű. Egy olyan sorozatot kellett lezárniuk, amely már kulturális jelenséggé vált és nem túlzás kijelenteni, hogy milliók követték az alkotás minden rezdülését. A Stranger Things eredetileg antológiaszériának indult – az alkotók évadonként új történetet és szereplőket terveztek, megidézve Stephen King 80-as évekbeli világát. Aztán robbant a bomba. A karakterek működtek, a hangulat betalált, három-négy generáció függött rá Hawkinsra, Tótágasra és Tizenegyesre (Millie Bobby Brown). A Netflix pedig – ahogy az ilyenkor lenni szokott – tovább feszítette a húrt. Nagyobb évadok, magasabb tétek, világméretű konfliktusok és egy szinte eposzi nagyságú utolsó küzdelem zárta a cselekményt.
Elmozdult a sztori középpontja
A gyakorlatban a záró felvonás egyre kisebb lett. Hawkins lassan díszletté vált, majd teljesen megszűnt létezni narratív szempontból. A gyerekek tulajdonképpen egy falak közé zárt város biodíszletei voltak, a cselekmény látványos maradt, de az a legelejétől kezdve érződött, hogy a főszereplők túlnyomó többségének nem eshet bántódása. A készítők kivették Tizit a végső etap sok jelenetéből, cserébe pedig szupererőre emelték Willt (Noah Schnapp).
Bármennyire is érezni a túlterheltséget, a kompromisszumokat és az óvatosságot a tavalyi nekifutáson, a finálé mégis tele van olyan pillanatokkal, amelyek hosszú ideig emlékezetesek maradnak. Will felismerése és önmagára találása nem heroikus pózban, hanem csendes belső erőként jelenik meg. Dustin (Gaten Matarazzo) összeomlása Steve (Joe Keery) előtt egyszerre fájdalmas és őszinte – ritka az olyan jelenet, ahol egy tinédzser ennyire védtelenül meri kimondani a félelmeit. Nancy (Natalia Dyer) és Jonathan (Charlie Heaton) szakítása pedig meglepően felnőtt döntés – nincs benne dráma, csak belátás és realitás. Karen Wheeler (Cara Buono) karaktere is kap végre egy pillanatot, amely túlmutat a megszokott anyaszerepben, amikor önfeláldozóan védi gyerekét a szörnyetegtől.

Érzelmi felesleg helyett pörög a történet
A narratíva elképesztő tempóban halad. A dramaturgiai hézagokat a Stranger Things nem magyarázattal, hanem lendülettel próbálja áthidalni – méghozzá sikeresen. Nem véletlen, hogy a finálét mozikban is vetítették az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. A képi világ grandiózus, a koreográfiák pontosak és a látvány következetesen építkezik. Ráadásul az utolsó évad több epizódját a magyar felmenőkkel rendelkező Frank Darabont rendezte, akinek filmes érzékenysége pozitívan hat az alkotás vizuális minőségére. A fényképezés, a vágás, a díszletek, illetve a zene együttese filmszerű élményt ad, és még akkor is visz magával, amikor a cselekmény már túl van írva. A problémák inkább abból fakadnak, hogy a készítők nem mindig tudták, hol van a súlypont. Az Elmenyúzó világosan kijelölte, hogy Tizenegyes a kulcs a megoldáshoz. Ehhez képest a későbbi évadokban a fókusz elmozdult, és a „legfőbb főszereplő” inkább eszközzé vált, akin keresztül a nézők befogadják a sztorit.
A Stranger Things sosem volt kegyetlen, de a záró évadban különösen óvatos lett. Nem a tényleges halál hiánya a gond, hanem az, hogy kevés döntésnek van visszavonhatatlan következménye. Úgymond kiszámítható, hogy a forgatókönyv a fontosabb szereplőket mind megvédi. A finálé búcsúja is tökéletesen megfelel ennek. Hosszú, lélektanilag erős, őszinte, de néhol túlírt. Érezni rajta, hogy az alkotók egy összetett korszakot fejeztek be, ahol minden fiatal karakter megkapja a saját boldogságát.
Mit adott nekünk a Stranger Things?
A sorozat azért lett fontos, mert a látvány mellett megvolt benne az a különleges, absztrakt gyermeki képzelőerő, amely a hatalmas lendülettel való berobbanása mellett képes volt világokat összekötni és még a halált is elvontabb történetté szelídíteni. Az egész produkció úgy indult számomra, mint egyfajta elvont vágyálom – mint oly sok Stephen King-regény –, amelyet nagyon nehéz megfilmesíteni, viszont a széria összességében korszakos és meghatározó alkotás lett.

Szóval mit adott nekünk a Stranger Things? Egy generációs élményt. Egy világot, amelybe jó volt belépni. Karaktereket, akik hibáikkal együtt is velünk maradnak. Valamint egy emlékeztetőt arra, hogy a történetmesélés nem csak kockázatról szól, hanem kötődésről is, amely egészen gyermekkortól kezdve meghatározza az életünket. Az utolsó nagy nekifutás lehetett volna kegyetlenebb vagy feszesebb. Azonban így is egy olyan sorozatot nézhettünk végig, amely hosszú időre a populáris kultúra részévé vált, kielégítette a közönség legtöbb vágyát, és amelynek univerzuma szinte biztos, hogy tovább épül.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?
A gonosz bennünk él?
A Budapesten forgatott új Russell Crowe film a nürnbergi perről sok premiercsúszás után végre beért a honi mozikba is. A színészek elitek: Michael Shannon (A víz érintése) a főügyész, Rami Malek (Bohém rapszódia) a pszichológus, aki a jócskán meghízott kedvelt új-zélandi -ausztrál fenegyerekünk által alakított Göringet, illetve sorstársait analizálja a híres per alatt. Erős és roppant érzékeny témát érint, amely reméltük, hogy oktatófilmnek csakúgy, mint történelmi filmnek is megállja majd a helyét. Lássuk összejön-e a várva várt Oscar-eső.