Amikor a nézői elvárások felfalják a történetet

A Stranger Things az év kezdetével véget ért. Hangosan és túlbiztosítva zárult le a sorozat, egy grandiózus, illetve komplex utolsó epizóddal. Pár hét eltelte után kijelenthető, hogy a finálé megosztotta a nézőket, annak ellenére, hogy szinte minden szereplő pozitív kimenetelű és következetes lezárást kapott.

A Duffer fivérek (Matt és Ross Duffer) helyzete kétségtelenül nem volt könnyű. Egy olyan sorozatot kellett lezárniuk, amely már kulturális jelenséggé vált és nem túlzás kijelenteni, hogy milliók követték az alkotás minden rezdülését. A Stranger Things eredetileg antológiaszériának indult – az alkotók évadonként új történetet és szereplőket terveztek, megidézve Stephen King 80-as évekbeli világát. Aztán robbant a bomba. A karakterek működtek, a hangulat betalált, három-négy generáció függött rá Hawkinsra, Tótágasra és Tizenegyesre (Millie Bobby Brown). A Netflix pedig – ahogy az ilyenkor lenni szokott – tovább feszítette a húrt. Nagyobb évadok, magasabb tétek, világméretű konfliktusok és egy szinte eposzi nagyságú utolsó küzdelem zárta a cselekményt.

Elmozdult a sztori középpontja

A gyakorlatban a záró felvonás egyre kisebb lett. Hawkins lassan díszletté vált, majd teljesen megszűnt létezni narratív szempontból. A gyerekek tulajdonképpen egy falak közé zárt város biodíszletei voltak, a cselekmény látványos maradt, de az a legelejétől kezdve érződött, hogy a főszereplők túlnyomó többségének nem eshet bántódása. A készítők kivették Tizit a végső etap sok jelenetéből, cserébe pedig szupererőre emelték Willt (Noah Schnapp).

Bármennyire is érezni a túlterheltséget, a kompromisszumokat és az óvatosságot a tavalyi nekifutáson, a finálé mégis tele van olyan pillanatokkal, amelyek hosszú ideig emlékezetesek maradnak. Will felismerése és önmagára találása nem heroikus pózban, hanem csendes belső erőként jelenik meg. Dustin (Gaten Matarazzo) összeomlása Steve (Joe Keery) előtt egyszerre fájdalmas és őszinte – ritka az olyan jelenet, ahol egy tinédzser ennyire védtelenül meri kimondani a félelmeit. Nancy (Natalia Dyer) és Jonathan (Charlie Heaton) szakítása pedig meglepően felnőtt döntés – nincs benne dráma, csak belátás és realitás. Karen Wheeler (Cara Buono) karaktere is kap végre egy pillanatot, amely túlmutat a megszokott anyaszerepben, amikor önfeláldozóan védi gyerekét a szörnyetegtől.

Érzelmi felesleg helyett pörög a történet

A narratíva elképesztő tempóban halad. A dramaturgiai hézagokat a Stranger Things nem magyarázattal, hanem lendülettel próbálja áthidalni – méghozzá sikeresen. Nem véletlen, hogy a finálét mozikban is vetítették az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. A képi világ grandiózus, a koreográfiák pontosak és a látvány következetesen építkezik. Ráadásul az utolsó évad több epizódját a magyar felmenőkkel rendelkező Frank Darabont rendezte, akinek filmes érzékenysége pozitívan hat az alkotás vizuális minőségére. A fényképezés, a vágás, a díszletek, illetve a zene együttese filmszerű élményt ad, és még akkor is visz magával, amikor a cselekmény már túl van írva. A problémák inkább abból fakadnak, hogy a készítők nem mindig tudták, hol van a súlypont. Az Elmenyúzó világosan kijelölte, hogy Tizenegyes a kulcs a megoldáshoz. Ehhez képest a későbbi évadokban a fókusz elmozdult, és a „legfőbb főszereplő” inkább eszközzé vált, akin keresztül a nézők befogadják a sztorit.

A Stranger Things sosem volt kegyetlen, de a záró évadban különösen óvatos lett. Nem a tényleges halál hiánya a gond, hanem az, hogy kevés döntésnek van visszavonhatatlan következménye. Úgymond kiszámítható, hogy a forgatókönyv a fontosabb szereplőket mind megvédi. A finálé búcsúja is tökéletesen megfelel ennek. Hosszú, lélektanilag erős, őszinte, de néhol túlírt. Érezni rajta, hogy az alkotók egy összetett korszakot fejeztek be, ahol minden fiatal karakter megkapja a saját boldogságát.

Mit adott nekünk a Stranger Things?

A sorozat azért lett fontos, mert a látvány mellett megvolt benne az a különleges, absztrakt gyermeki képzelőerő, amely a hatalmas lendülettel való berobbanása mellett képes volt világokat összekötni és még a halált is elvontabb történetté szelídíteni. Az egész produkció úgy indult számomra, mint egyfajta elvont vágyálom – mint oly sok Stephen King-regény –, amelyet nagyon nehéz megfilmesíteni, viszont a széria összességében korszakos és meghatározó alkotás lett.

Szóval mit adott nekünk a Stranger Things? Egy generációs élményt. Egy világot, amelybe jó volt belépni. Karaktereket, akik hibáikkal együtt is velünk maradnak. Valamint egy emlékeztetőt arra, hogy a történetmesélés nem csak kockázatról szól, hanem kötődésről is, amely egészen gyermekkortól kezdve meghatározza az életünket. Az utolsó nagy nekifutás lehetett volna kegyetlenebb vagy feszesebb. Azonban így is egy olyan sorozatot nézhettünk végig, amely hosszú időre a populáris kultúra részévé vált, kielégítette a közönség legtöbb vágyát, és amelynek univerzuma szinte biztos, hogy tovább épül.