A családi szocializáció hiánya

A családban-lét nem csupán a felnövő generációk érdeke. Számtalan vizsgálat támasztja alá, hogy a házasságban és családban élő személyek egészségkilátásai jobbak, mint a családon kívül élőkéi (az infarktus-kockázat például nagyobb az egyedül élő, mint a házas férfiaknál). Sőt, a már kialakult betegségek gyógyulási és rehabilitációs esélyei is jobbak azoknál, akik családban élnek. A magányos életmód bizonyos mentális betegségek - a depresszió, az öngyilkosság, az alkoholizmus - szempontjából kifejezetten kockázati tényezőnek minősül.

A társadalom-patológiai adatok szaporodása egybeesik a családok működését veszélyeztető folyamatok megjelenésével, a "családok válságával" - a megszülető gyermekek számának csökkenésével, a válások arányának növekedésével, a terhesség megszakítások nagy számával, a gyermek nélküli háztartások szaporodásával, a házasság nélküli "laza" együttélési formák terjedésével.

A családok érdekében tett lépések tehát a jelenben élő generációk számára is közvetlen haszonnal járnak. Így a rövid távú "megtérülésben" érdekelt politikai döntéshozók számára is hasznos, ha családközpontú intézkedéseket hoznak, mert ezek gyorsan megtérülő eredményeire hivatkozhatnak.

Az emberi kultúrák többségében a család a személy természetes közege, amelyben legnagyobb az esélye a harmonikus felnőtté-válásra, amelyben létezésének halálig terjedő feltételeit is a legnagyobb eséllyel lehet biztosítani.

A felnőtt személy mentális egészsége szempontjából a családi szocializáció esélyei kedvezőbbek bármely más neveltetéssel szemben. A család minden más megoldásnál jobb esélyt jelent a későbbi felnőtt személyiségének harmóniája (azaz deviancia-mentessége) szempontjából. A családban-lét mindezeken túlmenően olyan örömök forrása lehet, amelyek generációról generációra áttevődve az élet értelmének mindennapi megvalósulásai.

A családi szocializáció lélektani mechanizmusainak részleteit itt nem érintjük. Nyilvánvaló, hogy vannak rosszul működő, sőt kóros, deviáns személyiségeket nevelő családok is. Nagy átlagban a családokban felnövők esélyei mégis nagyságrenddel jobbak, mint a családból kihullottakéi, vagy a széttört családok gyermekeinek kilátásai.

Amennyiben tehát a jövő nemzedékek mentális állapota érdekében össztársadalmi szinten tenni akarunk valamit, elsősorban a családokat kell erősíteni és támogatni, hogy szocializációs alapfeladatuknak minél jobban meg tudjanak felelni. Minden olyan intézkedés, amely a gyermekeket nevelő családok - és nem háztartások! - érdekeit szolgálja, egyben a jövőbe tekintő, minden más programnál eredményesebb mentálhigiénés "beruházás".

A családok szétesésének egyik legsúlyosabb következménye, hogy az idős kor értékeinek, mintaadó szerepének felmutatására, megismerésére és elsajátítására nincs lehetőség. Idős korban sokan vetnek véget életüknek. Ebben az öregek elmagányosodása, szerepük leértékelődése igen fontos tényező.

A családok működési zavaraira utal azok megtartó erejének drámai csökkenése. A mai családok nem képesek öregjeiket, betegeiket, sok esetben még gyermekeiket sem felvállalni, gondozni. A családból való kihullás vagy kitaszíttatás fenyegeti ezeket a rétegeket. Közismert, hogy az intézetbe, kórházba kerülő idős személy halálozási esélye sokkal nagyobb, mint a családban maradóé.

A társadalom nagyon drágán fizeti meg, hogy a családokat nem támogatja megtartó erejük növelésében.