Az emberi nyitottság és kultúránk összefüggése

Sokszor érezhetjük úgy a mindennapokban, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan emberekkel alakítsunk ki kapcsolatokat, akiket nem kedvelünk. Vannak, akik fontosak az életünkben, van olyan, akihez kötődünk, és van olyan, akiket nem kedvelünk. Az alábbi cikkben arról tudhatunk meg többet, hogy hogyan képezi a személyiségünk részét a mások iránti előítéletek tömkelege, és a nyitottság.

A kezdet mindig jó

Elzárkózni más emberektől, és távolról figyelni az eseményeket egyfajta kényelmes stratégia lehet. Úgymond elég a kánont követni, és az egyén úgy érezheti, jól informált, nem marad le semmi fontosról. Ez a világkép arra épít, hogy mindenkivel megpróbálunk ismerkedni, viszont rövid idő után kialakul, hogy ki az akit kedvelünk, és ki az akit nem. Egy új közösségben életünk első fázisa arról szól, hogy kitanuljuk a helyi közegben fontosnak ítélt dolgokat, ránézünk a világra ezzel az új szemmel, rácsodálkozunk a szakadékokra, és a többi emberre. Kelet-európaiként ez az élmény általában elvezet odáig, hogy kezdünk valamit a saját önképünk és a ránk irányuló tekintet feszültségével. Ha nincs egy valamelyest árnyalt, folyamatosan fenntartott tudás a helyről és az emberekről, újra és újra közel nulláról kell feltennünk magunkat a térképre, legyen az egy valós, vagy fiktív hely.

Az előítéletek leküzdése

Dolgozni kell a ránk irányuló előítéletekkel, amelyek meglétéről van, hogy nem is tudunk. Ez sokszor fárasztó és zavaró élmény. Teljes régiók, városok, iskolák, ahol felnőttünk, életünk későbbi részében csak sajnálkozás tárgyai lehetnek, míg egy mindennapi csevegésben hallgatólagosan mindenki elfogadja, hogy mindent tudunk a kultúráról, általános dolgokról, de közben személyes információkat sokszor alig osztunk meg magunkról. Egyfajta „egyetemes” kultúrában élünk, viszont felnőttkorra mégis rengeteg különbség alakul ki közöttünk.

Magyarként például a saját bőrén is érzi az ember, hogy mennyire kevés látszik a régióból különböző külföldi országokban ahová megérkezünk, mennyire nehéz nem egy kontextus példányaként, hanem egyszerűen önmagunkként megjelenni ha például huzamosabb ideig külföldön tartózkodunk. Logikus, hogy emiatt értjük azt is, hogy hasonlóan működik a figyelem, és a kíváncsiság hiánya a világ többi részén is. Így azt is sejthetnénk, hogy igenis van látnivaló Dél-Afrikában, Szudánban, Borneón, meg a Föld legkisebb pontjain is, viszont konkréten mégsem látunk rá ezekre. Azt sem nehéz belátni, hogy Kelet-Európa még így is jó helyzetben van a világ térképén, hiszen a világban élő emberek többsége nálunk sokkal rosszabb körülmények között él. Ide tartozik, hogy mindent a saját kultúránk szempontjából szemlélünk, ez valahol természetes, hiszen kell valami amiből kiindulunk, de például egy sportesemény, kulturális rendezvény is addig izgalmas, amíg van magyar kötődés, ha ez elvész, akkor az érdeklődésünk is alábbhagy.

Emberi szempontból a figyelmünk, a képzelethiányunk olyan előítéletekhez vezet, ami miatt meg se látunk rengeteg fontos és értékes tulajdonságot, és embert sem. Ha valakit nem kedvelünk, elhidegülünk tőle, akkor ezt különböző személyiségbeli magyarázatokkal kompenzáljuk. A magyarázatot pedig különböző közhelyes tulajdonságokból vesszük kölcsön, úgymond ráirányítjuk arra, akit nem kedvelünk, ezzel viszont elzárkózunk attól, hogy mélyebben megismerjük egy-egy ember személyiségét.

Tegyünk…tehetünk ellene

Aki azt gondolja, mindent tud az előítéletekről, és nincs min rajtakapja magát, még véletlenül sincs benne reflexszerű lenézés, “sértésként megjelenő” tudatlanság, valószínűleg úgy hiszi, a tolerancia választás kérdése. Valahol tévedés az, hogy elég úgy döntenünk, nem nézünk le másokat, már készen is vagyunk, a cselekedeteink automatikusan tükrözni fogják az elhatározásunkat. Hiszen ennek gyakorlati megvalósítására is szükség van, úgymond a kíváncsiság hiánya a beskatulyázás egyik legbanálisabb és egyben legalattomosabb formája. A kirekesztés ma már nem kulturális, hanem sokkal inkább emberi formát ölt, és egyének ellen irányul egy adott közösségben.

A jóemberkedés, jópofizás hosszú távon valóban idegesítő, amíg a kíváncsiságunk szűkös, és ameddig a nagy többség azt gondolja, hogy a kollektív világképünknek, a közös előítéleteinknek semmi közük ahhoz, hogy mit veszünk észre és tartunk jónak, addig gyakorlatban nagyon nehéz változni. Ha figyelnénk egymásra, és nem legyintenénk rá mindenkire, aki kicsit is nem szimpatikus, akkor át tudnánk lépni a saját árnyékunkon, és nem lennének folyamatos problémák a hétköznapokban.