Okok Amiért Elégedetlenséget Élsz Meg Magaddal Szemben!

Rengeteg ember elégedetlen magával, az életével, a helyzetével. Jellemzően női kliensek keresnek meg ezzel a problémával, de az elégedetlenség és az amiatt érzett belső feszültség mindkét nemre erősen jellemző.

Tapasztalatom szerint az elégedetlenség hátterében mindig az áll, hogy ilyenkor az egyénnek van egy forgatókönyv, egy script a fejében arról, hogy az adott helyzetben, szituációban mit kellene, illetve kellett volna tennie, mondania viselkednie. Gyakran fel sem ismerik, de ezeknek az embereknek valóban minden helyzetre és szituációra van a fejünkben egy elvárás önmagukkal szemben, azaz ahogy én nevezem egy úgynevezett „idealizált én”.

Az idealizált én mondja meg nekünk, hogyan kellene éreznünk, viselkednünk, reagálnunk bizonyos szituációkban, hol kellene tartanunk az életben, vagy éppen, hogyan kellene kinéznünk. Mivel azonban a legtöbb esetben a saját reakcióink, létezésünk, kinézetünk, elért eredményeink stb. nem egyeznek az idealizált énről alkotott elképzeléseinkkel, elégedetlenek leszünk, és dühöt, elkeseredést, frusztráltságot élünk meg. Ez idővel átcsap kisebbrendűségi érzésbe, az önbecsülés hiányába, alacsony önértékelésbe, ami nagyon megkeserítheti az életünket.

Egészen addig, amíg nem kezdünk el erről beszélni, teljesen természetesnek vesszük a fejünkben lévő idealizációt. Gyakran fel sem tűnik, milyen szigorú sztenderdeket állítunk fel önmagukkal szemben, és amíg nem irányítjuk rá a figyelmünket, nem is tudatosíthatjuk magunkban az idealizált én jelenlétét, automatikus működését és ezáltali hatását. Az dolog, ami feltűnik, hogy elégedetlenséget élünk meg magunkkal, az életünkkel, helyzetünkkel szemben.

Az idealizált én szerint például anyaként nyugodtnak, türelmesnek, higgadtnak kell lennünk, nem idegesíthetjük fel magunkat, nem érezhetünk dühöt. De az is lehet, hogy azért nem szólalunk meg társaságban mert félünk butaságot mondunk. Az idealizált énünk szerint okosnak, mindent tudónak, felkészültnek, tévedhetetlennek, vagy adott esetben szórakoztatónak kell lennünk. Ilyenkor minél inkább igyekszünk megfelelni ezeknek a bennünk lévő elvárásoknak, annál feszültebbek leszünk, annál könnyebben irritálódunk. Ez egy igazi ördögi kör, és nagyon nehéz belőle kikerülni.

Milyen jelei vannak az elégedetlenség mögött megbúvó idealizált én-nek?

Pocskondiázzuk magunkat, azaz a belső párbeszédünk negatív: „Miért így csináltam, hogy lehettem ennyire hülye?”

Mások előtt is rosszat mondunk magunkról: „Ó, én mindig ilyen szerencsétlen vagyok!” Sokat használjuk a „kellene”, „kellett volna”, „illene”, „tudhattam volna” kifejezéseket.

Másokat is sokszor korrigálunk, ítélkezünk, minősítünk, türelmetlenséget élünk meg másokkal szemben (mert szerintünk pl. nem logikusan végeznek el bizonyos teendőket, érthetetlen a viselkedésük, nem elég gyorsak, okosak stb.). Számon kérjük mások viselkedését, gondolatait, sőt akár hangoztatjuk is, hogy „igazán gondolhatta volna”, „tudhatta volna”, „én a helyében szóltam volna”, stb.

Úgy érezzük, nem hoztuk ki magunkból a legtöbbet, nem ott tartunk az életünkben, ahol kellene.

Elégedetlenséget élünk meg magunkkal szemben, mert nem ütünk meg egy bizonyos mércét, amelyet szerintünk kellene.