A szeretethiány következményei

A gyerekkorban szerzett szeretethiánnyal mindannyian mást kezdünk. Van, aki folyamatosan tovább keresi, és addig meg nem áll, míg meg nem találja.

Kapcsolatról kapcsolatra sodródik, ha kell, de lételeme, hogy odafigyeljenek rá és szeressék. Mások korán férjhez mennek, és férjüktől várják, hogy hűséges és odaadó szülőként viselkedjen velük szemben. Mások ugyanezen okokból gyerekeket szülnek, mert akkor érzik át igazán a mindent betöltő szeretet erejét. Sokan magányosságba menekülnek, önbizalmuk alig van, úgy érzik, veszítettek a játékban, és eleve úgy állnak hozzá minden kapcsolatukhoz, hogy az kudarcra van ítélve.

A gyerekkori szeretethiány egész életünkben elkísér.

Aki így nőtt fel, később sem fogja tudni szeretni, becsülni saját magát, nem tanul meg kiállni magáért. Rendkívül szomorú, de akit kicsiként sokat bántanak, felnőttként is öntudatlanul bántalmazó kapcsolatot fog keresni: ebben érzi magát otthon, ez ismerős terep számára

A kisgyermek számára a szülő tükör: belenéz és saját magát látja. Akit nem szeretnek, az egy szerethetetlen valakit lát viszont ebben a tükörben, így az énképe helyrehozhatatlanul sérül. Aki bántáshoz szokott, előbb-utóbb saját magát is bántani fogja. Előfordul, hogy fizikailag is – vagdosás, hasonlók -, de sokkal gyakoribb, hogy lelkileg: mindannyian ismerünk embereket, akik folyamatosan önmagukat ostorozzák, akik rendszeresen irreális elvárásokat támasztanak maguk elé. Ez önmaguk lelki bántalmazásának sajnálatosan elterjedt módja.

A gyerekkori szeretethiányt később soha, semmilyen felnőtt kapcsolat nem képes pótolni.

Az így felnőtt emberre jellemző, hogy külső forrásból, más emberekkel próbálja meg betölteni a hiányzó űrt, erre azonban semmilyen barát vagy partner nem lesz képes. A szeretetéhség rátelepszik az illető kapcsolataira, megfojtva ezzel a barátait és a társát, folyamatosan mérgezve a viszonyokat. Így válik igazzá, hogy aki saját magát nem szereti, azt mások sem fogják szeretni.

"Akit semmibe vesznek, semmivé válik" – írta Örkény István. Amit a gyermek sokszor hall, beépül a személyiségébe: akit sokat dicsérnek, jónak fogja látni magát, akit szidnak, becsmérelnek, ezt teszi magáévá. Ha egy kislány rendszeresen azt hallja az édesapjától, milyen szép, akkor elhiszi ezt, és ragyogni fog akkor is, ha objektíven nézve nem a legelőnyösebb külsejű. Ha egy szülő túlfélti a gyermekét, mindentől óvja, állandóan a betegségektől retteg – rendkívül gyakori magatartás ez manapság –, akkor a gyermek egy idő után valóban betegeskedő is lesz.

Ha tehát azt halljuk, hogy egy gyerekkel rosszul bánnak, nem feltétlenül kell arra gondolnunk, hogy a kicsit verik vagy éheztetik. A rossz bánásmód leggyakoribb formája valójában az énkép torzítása: annak elhitetése, hogy a kisgyerek nem szerethető.

A szülő tükör, amelyben a gyerek saját magát látja: ezért pótolhatatlan a szeretet. A gyermek ránéz a szülőre, és ebből próbálja meg kitalálni, milyen ember is ő valójában.

Szerző: Udvari Fanni