Kisgyermekkel kaland az élet!

„Dani eltörte az orrcsontom!” „Bogyóka már a wc-be pisilt” „Apa folyik az orrom” „Mondtam, hogy ne stresszeld már azt a gyereket” „Már megint min tudtatok összeveszni?” „Hagyd már az öcsédet” „Domika, biztos nem kell kakilni?” „Üljetek már le, kihozták a kaját”… - Ilyen és ehhez hasonló mondatok ütik meg a fejem, elmélázom a padon. Kívülállóként, külső szemlélőként magamat és a saját családomat látom. Mintha mi lennénk...

Játszóparkban, valóságos gyerekparadicsomban vagyunk, hétvégén gyakran jövünk ide, igaz, drága hely, de a gyerekekért mindent. Jégkrémet is hatszázért. Van itt minden, mi egy gyermeknek való, sok akadály, meg játékok, csúszda, vízipark, benti játszóház - nem sorolom tovább. Ez a paradicsom! Ahol nem kell csendben lenni, ahol nem kell szégyenkezni. Ahol nem kell kínosan, lehajtott fejjel közlekedni.

Emlékszem, voltunk mi két kisgyerekkel wellnesshotelben, a Kicsi egyéves volt, az első éjszakát végig sírta a szállodában, másnap a szomszédok szemébe sem mertünk nézni, és amit a reggelinél műveltek...! Kiborult a kakaó, leesett a kanál, maszatolták a terítőt, játszottak az étellel. Amikor a szomszéd fiatal pár tekintete mindent elárul. Leszívesebben visszaszólnék, de nem teszem. Akinek van gyereke, megérti, akinek nincs, az jobb, ha hallgat.

Persze otthon is ez van a lakótelepen, ahol élünk. A folyamatos csitítás, „hagyd már abba” „maradj csendben” „legyél halkabb” „ne csináld” („ne csináld” még vagy kétszázszor). Ahol két fiúgyerek van, ott bizony van lárma – vígasztalnak sokszor ezzel az ismerőseim, de nem lesz ettől jobb. Érzem a kirekesztettséget, az egyedülálló, gyermektelen vagy nyugdíjas lakóink rosszalló tekintetét. Én őket is megértem, pihenésre, csendre vágynak, de nem vihetem a gyerekeim minden nap reggeltől estig kalandparkba, drága játszóházakba, még normális játszótér sincs a környékünkön!

De itt olyan más. Vadul lövöldöző-játszó Apukák (köztük a Férjem is) viháncoló gyerekek, koszos-összekent ruhák, ragadós kis kezek, fél kiflidarabok, csillogó szemek! Anyukák, karjukon a kisebbel, s talán nem annyira szalonképesen, de kényelmesen, ráérősen. Nem vagyok egyedül a gondjaimmal, a mások gyerekei is pont olyanok, mint az enyéim. Rengeteg apró rosszaság egy helyen, és mégis mennyire hihetetlenül tökéletesek!

Gondolataimból a két saját eleven gyerkőcöm veszekedése zökkent ki, akik megint nem bírtak 5 percig együtt csúszdázni anélkül, hogy össze ne vesszenek azon, ki ér le előbb... Egy apuka hátraszól a feleségének „megint a mieink veszekednek?” Ránézek és megnyugtatom, hogy most az enyéim ölik egymást.

Cseppet sem érzem kínosnak. Mosolygok és hátradőlök a padon.