Szégyenbetegségek: Tagadás vagy gyógyulás

Ha az ember szervezetében súlyos betegséget diagnosztizálnak, természetes, hogy azonnal igénybe veszi az elérhető legjobb kezelést, és mindent alárendel a gyógyulásnak. Gondolja a kívülálló. Valójában sokaknak komoly csatát kell vívniuk magukkal, mire eljutnak idáig. Különösen nehéz a küzdelem, ha a kórkép megbélyegző és egyúttal tünetmentes– mint ahogyan a Hepatitis C fertőzés. Itt a betegeknek önmagukat kell le- és meggyőzni.

Nem indulok el a lejtőn, és teszem ki magam mindenféle vizsgálatnak és kezelésnek! Kötelességeim vannak – álmaim! Tőlem senki ne féljen! Én nem vagyok beteg! Hiszen tünetem sincs. Csak fertőzött vagyok, nem beteg. Közeli hozzátartozóm mesélte, hogy bár nem tudatosan, utólag visszatekintve leginkább ilyen gondolatok cikáztak a fejében, mikor egy vérvizsgálat után az orvos közölte vele: hepatitis C fertőzött.

Nincs nekem semmi bajom – nyugtatta meg magát – hiszen ez csak egy tünetmentes vírusfertőzés—nem is lehet súlyos, ha 20 évig nincs tünete. És valóban nem látszott rajta semmi: továbbra is eljárt dolgozni, ő szervezte a családi ünnepeket, heti kétszer elvégezte a tornát, amit még a nagyanyjától tanult, olvasott, naplót írt, moziba járt – élte az életét, ahogy mindig is tette.

A családnak csupán néhány dolog tűnt furcsának. Egyrészt tisztaságmániás lett. Szinte még el sem fogyasztotta az italt, már mosta is el a poharát. Másrészt a vér-fóbia. Mintha mindig is ilyen lett volna, ha valami sérülés történt a jelenlétében, önironikus mosollyal közölte: tudjátok, hogy nem bírom a vért – és odébb ment. Egyszer történt, hogy valamelyikünk szülinapi ünnepségén ő tört össze egy poharat, és ahogy utána kapott, elvágta a kezét. Miután a segítséget elutasítva összeszedte a szilánkokat, rosszullétre hivatkozva visszavonult. Utólag derült ki: a mások iránti felelősségtudat nem hagyta, hogy teljesen letagadja magának állapotát, ám tudata képes volt a kettős játékra, saját elképzelése szerint vigyázott környezetére, mintha beteg lenne, közben mégis egészségesnek gondolta magát.

Ahogy azonban teltek az évek, lassan aggódni kezdtem érte – egyre fáradtabbnak tűnt, mozgásán látszott, hogy fájnak az ízületei, bizonytalan hasi panaszok gyötörték. Az időjárásra fogta. Elhittem a kézenfekvő okokat, mégis felderengett bennem, hogy elmehetne a háziorvoshoz. Hiszen azelőtt rendszeresen kivizsgáltatta magát! Az menjen orvoshoz, aki beteg akar lenni – replikázott szellemi képességeihez nem méltó módon.

Az igazságra egészen váratlan módon derült fény. Egy forró nyári délután a kertjében kötöttem ki, és úgy döntöttünk, nem csinálunk semmit, élvezzük a diófa árnyékát, a napszítta fű illatát, a csendet. Csak a rádió szólt mellettünk, de nem is figyeltem rá, szövege eggyé vált a tücsökciripeléssel, amit a mező felől hozott az a kevés szellő.

Nahát, ezt nem is hallgatom – mondta egyszerre, és lehúzta a rádiót. Kérdésemre kifejtette, hogy a hepatitis C fertőzésről szólt a műsor, amire ő cseppet sem kíváncsi, hiszen ilyen betegsége csak drogosoknak, huligánoknak van. Meg persze annak, aki fűvel-fával

összefekszik. Nagyon sajnálja őket, mert ők sem érdemlik meg, hogy kitaszítottakká váljanak, de hát a dolgoknak sajnos néha következménye is van. Ne is beszéljünk erről. Amíg ezeket mondta, piros foltok jelentek meg az arcán, gyorsabban vette a levegőt – láttam, hogy felizgatta magát. Mégsem bírtam ki, hogy ne ellenkezzek, hiszen én már sok cikket írtam erről a fertőzésről.

Rengeteg ember kapta el a vírust ’92 előtt, amikor még nem szűrték hepatitis C-re a vérkészítményeket, amiket a kórházakban adtak szülő nőknek, vagy egyéb műtét közben – mondtam. Nagy divat manapság a tetoválás is, ami szintén veszélyforrás lehet a vírusfertőzés szempontjából. Sokan nem is tudják magukról, hogy betegek, hiszen a fertőzés akár évtizedekig tünetmentes lehet, és így bizonyos helyzetekben továbbadhatták a kórokozót. Aki megtudja magáról, annak pont nem kell kitaszítottá válnia, hiszen egyrészt csak be kell tartani az óvintézkedéseket, másrészt erre a betegségre már van gyógyszer, épp ez az egyik legsikeresebben fejlődő területe az orvostudománynak. Egyébként – és ahogy ez eszembe jutott, valahogy tudtam már, hogy ő is érintett – te is kaptál vért szülés közben, nem?

Elsírta magát. Utólag bevallotta: ahogy látta a szememben, hogy rájöttem, miről van szó, egy csapásra ő is bevallotta magának a tizenöt évvel azelőtt hallott mondat igazságát. Mintha egy ki tudja mióta cipelt szikla szakadt volna le a válláról – mesélte.

Együtt mentünk orvoshoz, ahol kiderült, a vírus a szervezetében krónikus májgyulladást okozott. Kezelést kapott – és meggyógyult. Ráadásul a gyógyulás könnyű volt és gyors, simán ment munka mellett. A legújabb terápiák elérése ugyanakkor korlátozott: egy szakmai szempontok mentén felállított várólista alapján juthatnak hozzá a betegek. A várólistára kerülésről a hepatológia centrumokban dolgozó szakorvosok döntenek a betegek általános egészségi állapota és helyzete alapján. Csupán egy dolog bántotta – de az valahogy egyre jobban – hogy annyi éven át hazudott magának. Addig rágtam a fülét, míg hajlandó volt beszélni erről a kórház pszichológusával. Kiderült, hogy az ilyen önbecsapás nagyon gyakori, ha az emberrel közölnek egy súlyos, vagy ráadásul jogtalanul, de szégyenérzetet keltő diagnózist. Sokan még tovább mennek, és nem csak a kezeléstől zárkóznak el és vesznek fel „furcsa szokásokat” – mint a nagynéném – hanem teljesen bezárkóznak és lassan magányossá, valóban kirekesztetté válnak, míg betegségük háborítatlanul rombolja szervezetüket. Még jó, hogy csak a kertben lustálkodtunk aznap délután – nevetett nagynéném ezt hallva, olyan felszabadultan, ahogyan már el is felejtette, hogy létezni lehet.

Jelen cikk az AbbVie Kft. Támogatásával készült.
Jelen dokumentum általános tájékoztatási céllal készült és nem helyettesíti az egészségügyi szakemberrel történő konzultációt. Konkrét panasz, kérdés esetén kérjük, forduljon kezelőorvosához!

HUHCV160198j Lezárás dátuma: 2016.08.22