Az ember, aki az USA-ban született
Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című: Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.
A nagy kérdés, hogy annyira sablonos lett-e, mint a Bohém Rapszódia vagy esetleg túlontúl steril, mint a Dylan-film nemrég. Hála istennek saját útját járja a Springsteen-mozi, ami a remek színészeinek is köszönhető. A szerepeik nincsenek nagyon megírva, de amit kell azt remekül hozzák. A főhőst alakító Jeremy Allen White (Vaskarom, A mackó) mesteri, mint mindig, de sajnos ő sem tudja visszafogott játékával feloldani a film két komoly hibáját. Az egyik, hogy a megtört kisfiúként bolyongó zenész szembenézése az apja árnyékával nincs teljesen kidolgozva, kissé ütemtelenek a múltbeli jelenetek az egyébként is vontatott felvezetésű filmnél. Nem érezzük elég mélynek a látottakat, még ha érezzük is a súlyukat.
A másik, hogy a zenész producere (Jeremy Strong) helyenként didaktikusan a szánkba rágja a lelki eseményeket, ez elég direkten hat és kissé mesterkélt lenne, ha a mozi második fele nem vett volna meg kilóra, mint nézőt. A szálak összeérnek és zenetörténeti érdekességek mellett a depresszióval küzdő Bruce Springsteen is valahogy szerethetővé válik. Még akkor is, ha a zenészekről szóló életrajzi filmek Achilles sarka nem elkerülhető, jelesül, hogy már tudható a végkifejlet, és az igazi feszültséget szinte lehetetlen elérni egy ilyen mozival.
A film kellemes kikapcsolódás lehet mindenkinek, a komoly kérdései mellett bemutatja a Főnök becenevű énekes Nebraska című komor „vezeklésalbumának” születését, és egy sérült kisfiú felnőtté és zenei szupersztárrá válását. Visszafogott vonalvezetés, lelki, érzelmi töltet és remek nóták szegélyezik ezt a vászonbeli történelemórát, ahol komoly hibának éltem meg, hogy a dalok nincsenek feliratozva, mint anno a Dylan-filmnél, így sajnos az angolul nem anyanyelvi szinten tudók, csak tippelhetik a zenei betétek mondanivalóját. A lassan a plázákból kifutó mozi, tehát nem egy kihagyott ziccer, inkább egy kellemes meglepetés, amely emberi életszerű témákat vázol fel és a Főnök zenei világába enged bepillantást a teljesség igénye nélkül.
Jelszavaink valának: hit és barátság
Andy Weir (Mentőexpedició) író új könyve nem akármilyen morális és sci-fi kérdéseket boncolgatott. A megfilmesítése nagy költségvetéssel nem is volt kérdés. Ezúttal a kihűlés szélén álló Nap miatti apokalipszist csak a karizmatikus biológus (Ryan Gosling - Drive, Kaszkadőr, Barbie) vezette kutatással kerülhetjük el, amelynek része egy űrküldetés is, ahol nem akármilyen kalandok és útitárs vár az asztronautákra. Remek sci-fit, sokszínű zenét és igazi vizuális parádét ígért az életigenlő A Hail Mary-küldetés.
Három generáció, egy közös újrakezdés
Három nő, egy család, három teljesen különböző világ. Mégis ugyanazzal a dilemmával néznek szembe: hogyan lehet tiszta lapot nyitni ott, ahol már minden fejezet lezártnak tűnik? A Szenvedélyes nők a közönség igényeire épít, miközben ügyesen érzékeli, hogy milyen konfliktusok és érzelmi helyzetek érdeklik a nézőket.
A Hét Királyság lovagja
Van az a pillanat, amikor egy filmes univerzum rájön, hogy nem kell mindig világégés ahhoz, hogy érdekes legyen. A Hét Királyság lovagja pontosan ezt csinálja – visszavesz a sárkányokból, a grandiózus hadjáratokból és inkább két vándor alakjára fókuszál. Kisebb lépték, alacsonyabb tét, de ettől még ugyanúgy Westeros.
A New York-i utca királya is képes felnőni!
Adott volt Martin Reisman, a New York-i utcák egykori feltörekvő, de fogadható utcasportjának, a pingpongnak koronázatlan királya, akinek 50-60-as évekbeli mozgalmas élete, és persze annak emlékirata ordított a megfilmesítésért. Ennek részben fikciós feldolgozása lett a Marty Supreme, ami berobbant a köztudatba. Remek kameramozgás, hihetetlenül hiteles díszletek, dübörgő 80-as évekbeli zene, a vásznon tomboló Timothée Chalamet (Dűne filmek, Wonka) jellemzi. Remek fekete komédia, vagy csak egy fanyar humorú, naturalista tesztoszteronbomba? Purgatóriumtörténet vagy az amerikai kapitalista álom asztalitenisz sportfilm fátyolban való metaforikus felnövés meséje? A trailer mindent is ígért.
Haverok,buli,like! De hogyan tovább?
Amikor híre ment, hogy a Vígszínházban Ifj.Vidnyánszky Attila rendez saját és Németh Nikolett szövegkönyvével, részben társulati improvizációkkal felturbózott átiratot Büchner Leonce és Léna című műve nyomán, a mai érettségi előtti túlpörgött generáció helykereséséről, sokan felhördültek. A címe stílszerűen @LL3t4rgIA, azaz Letargia lett. Annak jártam utána pár napja, hogy a szeptember vége óta teltházakkal futó darab, valóban annyira polgárpukkasztó, mint a cikkek róla és nyíltan provokál, vagy csak groteszkül vicces?