Az emberiség megrogyott a pénz alatt
Nem hiszem, hogy létezne alkotás, ami elbírna olyan szintű elvárással, mint amivel a Squid Game (magyar címén: Nyerd meg az életed!) készítőinek kellett megbirkóznia. A Netflix vezetői és az alkotó, Hwang Dong-hyuk az első évad váratlan és gigantikus sikere után a sorozatban szereplő játékosokhoz hasonlóan megrészegült a besöpörhető pénznyereménytől, és akkora birodalmat építettek fel a széria köré, hogy a Squid Game folytatásának színvonala már szinte mellékessé vált. A 2. évad pedig ott folytatja a sikereket ahol abbahagyták.
A történet középpontjában, ugyebár, egy Seong Gi-hun (Lee Jung-jae) nevű elvált sofőr és szerencsejáték-függő áll, akinek az élete egy ponton annyira széthullott, hogy igent mondott egy túl szépnek tűnő lehetőségre. Menjen el egy titokzatos game show-ba, ahol akkora összeget nyerhet, hogy az simán visszahozza őt a társadalom legaljáról. A Squid Game első évadában Gi-hun tradicionális gyerekjátékokat játszva küzdötte magát végig az akadályokon, hogy a végén 456-ból ő lett az egyetlen, aki talpon maradt és elvitte a bődületes összeget ,A folytatás brutális módon indít, persze lehet számítani arra, hogy mi következik, de mégis zseniális ami történik a hét rész alatt.
A Squid Game második évadában ott vesszük fel a fonalat, hogy az előző játékot megnyerő, és végül Szöulban maradó Seong Gi-hun megszállottan azon dolgozik, hogy valahogy eljusson a játékot irányító vezetőhöz, és örökre véget vessen a játéknak. A vagyonát bűntudatból továbbra is kizárólag arra használja, hogy ezt a célját elérje, így kisebb zsoldos csapatot bérel fel. Szintén a játék helyszínét keresi a rendőr Dzsunho, aki az előző széria végén jött rá, hogy a szürke maszk mögé rejtőző játékmester valójában a bátyja. Azt már az új nekifutásról eddig megszellőztetett információkból is lehetett tudni, hogy a főszereplő és Dzsunho egyesítik az erejüket és az új évad főleg arra fókuszál, ahogy a két szereplő a köréjük szerveződő csapattal mindent a játék megállítására tesz fel.
Olyannyira mindent, hogy a főhős végül a saját életét kockáztatva ismét a 456 induló között köt ki – ugyanúgy a 456-os számmal a ruháján –, mint az első nekifutásnál, miközben Dzsunho csapata kintről próbál segíteni neki. Két epizódnyi felvezetés után jutunk el csak oda, hogy megtörténjen az, amire mindenki várt: Gi-hun ott áll az ijesztő óriásbabával szemben, a játék valódi tétjét még nem értő több száz társával együtt, zöld fény, piros fény és elkezdenek hullani az emberek. A mozifilm hosszúságúra nyújtott felvezetés feleslegesnek tűnhet, de fontos, hogy a hosszú expozícióban olyan témákat érintenek, amik hozzáadnak a teljes képhez. Többet megtudunk például arról, milyen élethelyzetben jutott el a kegyetlen játékig Dzsunho bátyja, és az új játék több szereplőjének motivációját, háttértörténetét is megismerhetjük.
Ami változott és ami ugyanaz maradt
Van egy fontos hangsúlyeltolódás az új évadban: a játékok közötti szavazások ezúttal sokkal fontosabb szerepet töltenek be. A Squid Game szabályai szerint a versenyzők dönthetnek úgy, hogy befejezik a játékot a következő kör előtt és hazamennek az addig gyűjtött pénzzel. Ehhez az kell, hogy a versenyzők többsége a játék befejezésére szavazzon, ha viszont csak eggyel több szavazat érkezik a játék folytatására, akkor jön a következő kör, és újabb játékosok halnak meg. Ez az utasítás tökéletes eszköz a játékosok megosztására, hiszen a folytatásra szavazók a még nagyobb nyeremény érdekében kockáztatnák a saját és mások életét, míg a játék leállítására szavazók szerint az emberélet mégis csak fontosabb a pénznél.
Amikor az író-rendező, Hwang Dong-hyuk elárulta, hogy egyáltalán nem gondolkodott abban, hogy folytatja a Squid Game-et, akkor már lehetett arra számítani, hogy nem lesz önismétlő a történet. A szavazások miatt amúgy is megosztott minitársadalmon belüli feszültségeket súlyosbítja, hogy ezúttal még élesebben különböző identitásokat testesítenek meg a versenyzők. Az új évadban van a műtétjére gyűjtő transznemű karakter, egy szenvedő anya-fia páros, idősebb konzervatív milliárdos, bitcoinnal befürdött youtuber, vallási fanatikus, tengerészgyalogosok és nyilván a hangadók mellett ott vannak a visszahúzódó figurák is.
Valamint egy ponton maga a Front Man is beszáll a buliba, de hasonlóképpen gyomorba vágó ötlet, hogy a nyitányban bemutatott észak-koreai dezertőrnőt se arra az oldalra rakja a készítő, mint amire számítanánk. Olyan környezet ez, ahol hamar kiderül, hogy az elbújás sem megoldás, mert a passzivitásnak ugyanolyan komoly következménye lehet, mint az agressziónak. Gi-hun számára is az az első igazán reményvesztett pillanat az új évadban, amikor rájön, hogy ebben az extrém módon felfokozott hangulatban nincs középút: vagy követendő messiást, vagy hazudozó szélhámost lát benne a legtöbb játékos, attól függően, hogy melyik hangadóhoz csatlakozott.
Hat nap alatt zajlik le az egész játék, így aztán nincs idő részletesen megismerni a másikat, vagy így döntünk, vagy úgy. Az emberek között kialakuló érdekszövetségek ugyanolyan hamar hullanak szét, mint az első évadban, és ezúttal is van abszolút negatív hős a versenyzők között – aki viszont inkább nevetséges, mint félelmetes. A legveszélyesebb és leggátlástalanabb játékos az új szériában Thanos, a rapper, akit a Top néven ismert koreai előadó alakít, hát, mondjuk úgy, nem annyira árnyaltan. A rapszövegeivel fenyegetőző, koreairól gyakran angolra váltó, a játékot dizájner droggal tetéző Thanos karaktere az egyik legnegatívabb személyiség. Viszont a versenyzők érzelmei, az egymáshoz való viszonya nagyon hiteles, szinten minden ember más valamiben, mint az első évadban.
Az emberiség megérett a pusztulásra…
A Squid Game-ben nyilván nem zárt fülkékben zajlik a szavazás, a drámai hatás miatt a versenyzők egymás előtt, egyesével adják le a voksukat. Itt jutunk el a sorozat második évadának legfontosabb témájához, a demokrácia illúziójáig, ahogy a játékosok minden olyan mocskos, vagy morálisan megkérdőjelezhető eszközt bevetnek, ami a politikából is ismerős lehet. Megfélemlítés, érzelmi manipuláció, nyomásgyakorlás, fizikai bántalmazás és hazugságok alakítják a szavazás menetét, ezek a jelenetek élőben eljátszott kommentfolyamokra hasonlítanak, ahol szépen elordibál mindenki a másik mellett anélkül, hogy meghallana bármit a többiek gondolataiból. Félelmetes nézni a bajba jutott emberek egymáshoz és a pénzhez való viszonyát a hét rész alatt. A sorozat azzal a gondolattal játszik, hogy: mit tesz valakivel a bezártság, a zárt közeg és mire elég manapság 100 millió won (vagy éppen forint). Helyenként a sorversenyek is sikerrel kiugrasztanak a fotelből, szimplán azért, mert kiszámíthatatlanok a feladatok.
Az új szériában hiába mutatnak be új és látványos játékokat, helyettük inkább a szavazásokat megelőző „kampányidőszakok” és a szavazást követő éjszakák hozzák a valódi izgalmakat. Látványos ahogy a két részre szakadó csoport egyre elkeseredettebben próbálja érvényesíteni a saját akaratát. Ebből a szempontból a Squid Game 2. évada reményvesztettebb, cinikusabb az elődjénél, és ennyiben az új részek jól lekövették az első szezon óta eltelt három évet, ahogy még agresszívebb, még kilátástalanabb lett a világ, ahol élünk. Új információkat tudunk meg a játék hátteréről, a játékmester motivációiról, a sok résszel ezelőtt indított szervkereskedős szálat annyira nyújtják az új epizódokban, hogy ez a melléktörténet lassan már nem is jelentős. Viszont az alkotás összes fontos kérdése a levegőben lóg a második évad végén is, semmi sem oldódik meg.
A karakterek, a képi világ és a játékok mind-mind hitelesek. A társadalmi megosztottság, a közbeszéd őrületbe fordulása, a folyamatos identitásharc és az, hogy mit tesz az emberrel a kilátástalanság jól bemutatásra kerül. Itt sok mindent nem lehet spoilerezni, ugyanis a 2. évad utolsó része csak előkészíti a 3. etapot. Hiányérzetet hagy maga után az amit látunk, nem is nagyon érezhetünk mást, jelenleg várunk a következő, egyben utolsó nekifutásra amit már leforgattak a jelenlegivel együtt, viszont csak jövőre debütál. A Squid Game második szezonja egy percig sem érződik önismétlésnek. Zseniális, korszakalkotó, kőkemény drámai sorozat, ami egyfajta beteges társadalmi nyomorról szól, lényegében véve már most beírta magát a filmtörténelembe, várjuk a 3. évadot.
Tündék és ördögfiak nagyvásznon

Dargay Attila – a magyar rajzfilmgyártás ikonikus alakjának –, a Vuk és a Ludas Matyi alkotójának régi álma vált valóra. Vörösmarty Mihály költeménye, a Csongor és Tünde ötven év után végre animációs feldolgozást kapott. A művész figuratervei alapján készült, de a mai kor gyermekei számára talán kevésbé ismert mű, felveti a kérdést, hogy vajon mit üzenhet ez a modernizált klasszikus a kiskorú nézőknek és a szüleiknek, különösen, hogy a feldolgozás igazi hőse egy dialógíró, Speier Dávid?
A Karate kölyök koncepció még mindig eladható!

A Karate kölyök 1984-ben tarolt a vásznon, hiszen az idegen környezethez köztudottan csak a karate és a Puffin adhat erőt és mindent lebíró akaratot. Az alapkoncepció megmaradt. Ezúttal a két felejthető folytatás, a kedvelhető hat évados tévésorozat (Cobra Kai) valamint a kung-fura kihegyezett 2010-es Jackie Chan-nel fémjelzett remake-szerűség (inkább átirat) hibridje kerül a vászonra. A címe a sokatmondó: Karate kölyök - Legendák. Itt már a kínai szál, azaz mindenki Jackie-je, mint edző és az eredeti részek főhőse, a meglepően kisfiúsan öregedő Ralph Macchio segít egy fiatal pekingi harcosnak New Yorkban a harc által meglelni a világbékét.
Ez itt a Teltház helye!

Aki virtuóz komédiára vágyik, annak egy jó esély lehet a kikapcsolódásra a Játékszín Teltház című darabja, amely egy one-man show. Egy színész, Nagy Sándor alakítja Manhattan legfelkapottabb éttermének telefonos ügyfélszolgálatát, az asztalfoglalások főzsonglőrét. Emellett mivel ez egyszemélyes darab, így minden, közel negyven karaktert is ő elevenít meg. A sok humoros beszólás garantált, de vajon összeállt-e, ez az eredetileg kinn még 99-ben debütált mű egy önmagában is működő egységgé vagy szétfolyik a vicces karakterek bemutatása közepette? Ennek jártam utána.
A világ nyolcadjára is, ezúttal végleg megmenekül!

A 80-as évek egyik klasszikus tévésorozatából, igazi, profi kémfilm franchise épült ki szűk harminc év alatt. A Mission Impossible elvitt minket a világ összes tájára, lélegzetállító akció mutatványokkal tarkítva élhettük át a kémvilág minden rezdülését. Most eljött a búcsú ideje, Tom Cruise elköszön ikonikus szerepétől. A mostani mozi, A végső leszámolás, a záró része a két epizódra vágott történetnek. Kérdés, hogy a megalomán, több százmilliós költségvetés meg a megszokott stáb klasszikust alkotott-e, vagy csak egy korrekt hattyúdalát a brandnek?
Katyvaszos montázs ikonikus elemekből

Játékbeli elemmel indítva az írást, a hétköznapi viccelődés az a bohóckodás, de amit az Egy Minecraft film csinál, viszont gyémánt. Leginkább egy abszurdista alkotásnak lehet tekinteni a művet, amit komolyan egyáltalán nem lehet venni. Viszont a játék kedvelőinek szórakoztató lehet, hiszen szinte egy montázst állít össze annak elemeiből.