Szórakoztató agymenés Pandorán
- Dátum: 2024.08.27., 13:45
- Szabó Máté
- film, kritika, popcorn, űr, videójáték
Nem túlzás azt állítani, hogy a videójáték-adaptációk a fénykorukat élik. A stúdiók kreatívan, aprólékos módszerekkel nyúlnak az alapanyaghoz, ahogy azt tették nemrég a Fallout sorozattal, vagy éppen a Last of Us-sal. A nemrégiben megjelenő Borderlands ezzel szemben hányattatott sorsú produkció volt, pótforgatások, gyenge marketing, és viszonylag nagy nevek jellemezték az egész alkotást, így már legelőször is egy egyszerűbb vígjátékban reménykedhettünk.
Miről szól?
Lilith (Cate Blanchett) sokat megélt fejvadász és legújabb munkája hazaszólítja a Pandora bolygóra. Hősünk utálja a helyet, de a busás jutalom reményében igyekszik megtalálni egy Tina (Ariana Greenblatt) nevű lányt, aki képletesen és szó szerint is kulcsként szolgálhat egy kincseket rejtő "kamra" feltárásában. A Mad Maxre hajazó, posztapokaliptikus, egyben sci-fi köntösbe bújtatott világban rengeteg potenciál rejlik, hála a karaktereknek, az infantilis, csípős humornak, valamint a gigászi fegyverarzenálnak A sztori más tészta, de a feltételek abszolút adottak egy szórakoztató mozihoz, ami részben teljesül is. A történet pedig mondjuk úgy, hogy abból áll, hogy mindenki meg akarja találni a kincset.
Egyszerre film, egyszerre adaptáció
Ebben a zsánerben mindig könnyű elcsúszni, ugyanis egyszerre kell megfelelni a rajongói elvárásoknak, illetve a laikusok számára érthetően érdemes felépíteni egy új világot. Eli Roth rendező egyik fronton sem tudott jól megfelelni, de mindkét szempontból korrekt alkotás. A tempóra nem lehet panasz, villámgyorsan felvesszük a történet fonalát, a rövid expozíció után már Pandora porában próbálunk túlélni. Lilith és a hozzácsapódó szószátyár robot, Claptrap (Jack Black) társaságában, a filmben pedig végig pörögnek az események. A bolygó hangulatát üggyel-bajjal sikerült megragadni, felkeltik az érdeklődést, így kezdődhet a kaland. Viszont már ott kezdődik a probléma, hogy a karakterek mindössze amiatt találkoznak, mert a játékban is így történik, érdemi motivációk nincsenek, a személyiségük pedig kimerül az egyedi öltözetben, megjelenésben, és, hogy szellemileg mindegyik karakternek van valami problémája, ami viszont tényleg humoros az egész sztori alatt.
Felületes történet
A Borderlands felületesen megírt videójáték-adaptáció, az rendben van, hogy ez egy akció-vígjáték, nem pedig egy drámai alkotás, de a karakterek klisések, egyedül az anyagi pénzszerzés motiválja őket. Olyan érzésünk van, mintha Eli Roth nem is ismerte volna a játékot, mikor írta a forgatókönyvet. Hőseink valójában sebezhetetlenek a sztoriban, ezerféle balhé történik, látványos csatákba keverednek, aztán persze mindenki mindent túlél. A megoldások egy idő után nevetségesek, mindent elintéznek annyival, hogy "csapatmunka volt, szerencsések vagyunk”. A játékot ismerve ismerős figurákat láthatunk, a résztvevők gyorsan egybekovácsolódnak, hiszen ismerik egymást. A díszletek, az alapanyagból átemelt jelmezek, fegyverkinézetek jól működnek. Pandora világában elmerülni, és nézni ezeket az arcokat szórakoztató tud lenni.
A Borderlands fő erényei a karakterei. Claptrap rendben van, Jack Black szuper munkát végez, és a szinkronja nagyon szórakoztató. Marcus (Benjamin Byron Davis) néhány percre szintén megdobogtathatja a nézők szívét, és meglepő módon Kevin Hart Rolandja is hiteles. Lilith, Cate Blanchett, stílusban jól utánozza a vörös hajú szirént, de egyszerűen nem passzol a szerepre. Egy fiatalabb színésznő jóval hitelesebb lett volna, hiszen így lényegében véve egyfajta anya szerepet játszik el a sztoriban, ez persze nem rossz döntés, és hitelesen alakít, viszont a játékban az ő karaktere teljesen más szerepet játszik. Ariana Greenblatt játéka kimért, és Tina karaktere is megváltozik a videójátékhoz képest. Egyszerűen nem azt a figurát látjuk, akit a játékban megismertünk. Ő a franchise egyik legjobb, legkomplexebb alakja, túlzó, morbid humora, és stílusa mögött mély dráma bújik meg, melyből a film csak a humort viszi tovább.
Az impozáns akciók megmentik a sztorit, a tűzpárbajok látványosak, záporoznak a golyók, milliónyi fegyvert sorakoztatnak fel, és nem tudom, hogy mennyi statisztát bérelhettek fel a csatajelenetekre, de biztos, hogy kellettek pár ezren, a látványvilághoz pedig illik is a CGI-stílus.
Szórakoztató agymenés
A Borderlands szerintem nem feltétlenül csalódás, önálló filmként egy szórakoztató agymenés, extravagáns, őrült karakterekkel, videójáték-adaptációként pedig az akció részét jól átveszi a szériának. A tétnélküliség, a klisés forgatókönyv, ami néha úgy tűnik, mintha pályakezdő gyakornokok írták volna elveszik az emlékezetes pillanatokat, helyette vannak szórakoztató kikacsintások, rengeteg lövöldözés, és rengeteg marhaság – tényleg nem lehet rá jobb szót használni –. Más szempontból is meg lehet közelíteni az univerzumot, de ez sem feltétlenül volt rossz, csak nem az amire nézőként számítunk, igazi szórakoztató popcorn mozi, ahol a látványvilág, és a színészek végig lekötik a nézőt.
Carol S. Dweck: Szemléletváltás avagy A siker új pszichológiája
A rögzült és fejlődő szemlélet fogalompár Carol Dweck pszichológus kutatásaihoz kapcsolódik. A rögzült szemlélet a bírálatra helyezi a hangsúlyt, míg a fejlődési szemlélet alkalmazásával megérthetjük, hogy nem az a lényeg, hogy tökéletesen teljesítsünk, hanem hogy szembenézzünk a kihívásokkal és fejlődjünk általuk.
Az Oscarra nevezett Semmelweis film
A Semmelweis egy 2023-ban bemutatott, 127 perces hosszúságú magyar életrajzi dráma. Maruszki Balázs forgatókönyvéből Koltai Lajos rendezte, főbb szerepeiben Vecsei H. Miklós, Nagy Katica és Gálffi László látható. Bemutatása után rögtön több díjat is kapott a Los Angeles-i Magyar Filmfesztiválon. A több, mint kétórás film Semmelweis életét, munkásságát dolgozza fel, neki állít emléket.
A sánta gengszter
Az HBO legújabb sorozata a legutóbbi Batman filmből ismert Pingvin történetét dolgozza fel. Múlt héten jelent meg a pilot epizód, amiből már ráláthatunk, milyen hangulatban is mutatja be a sorozat a sánta gengszter felemelkedését.
Maxon pörög a Burtonjuice
Tim Burton filmrendező világa nem könnyen fogadható be, ráadásul híres alkotásai a sötét tónusú drámától az abszolút agymenésig terjednek. A mára kultikussá vált Beetlejuice 36 évvel ezelőtt utóbbiként vált Burton munkásságának részévé, a mű folytatása a korábbi agymenést idézi, csak még bolondabb módon. A nemrégiben megjelent Beetlejuice Beetlejuice épp olyan szórakoztatónak szánt családi film, mint amilyennek tűnik. Szépen továbbörökíti az első mű hagyatékát, és mindenképpen élmény az új alkotás, főleg ha az első rész nem ismeretlen a nézőnek.
Ez mi akart lenni? – Fák jú, Chantal kritika
A Fák jú, Tanár úr! széria szerintem méltán ismert sorozat. Elborult alkotások egyvelege, ami sohasem vetette meg a durvább humort, a beszólásokat, vagy éppen a társadalomkritikát. Nemrégiben, augusztus végén, debütált a széria negyedik része, ami a Fák jú, Chantal címet kapta. Ennek az alkotásnak a nevén és a főszereplőn kívül nem sok köze van elődeihez, viszont a stílus a régi marad. Elborult, katyvaszos alkotás, aminek felét masszív röhögéssel lehet tölteni, ha a néző felkészül a film stílusára.