Szórakoztató agymenés Pandorán
- Dátum: 2024.08.27., 13:45
- Szabó Máté
- film, kritika, popcorn, űr, videójáték
Nem túlzás azt állítani, hogy a videójáték-adaptációk a fénykorukat élik. A stúdiók kreatívan, aprólékos módszerekkel nyúlnak az alapanyaghoz, ahogy azt tették nemrég a Fallout sorozattal, vagy éppen a Last of Us-sal. A nemrégiben megjelenő Borderlands ezzel szemben hányattatott sorsú produkció volt, pótforgatások, gyenge marketing, és viszonylag nagy nevek jellemezték az egész alkotást, így már legelőször is egy egyszerűbb vígjátékban reménykedhettünk.

Miről szól?
Lilith (Cate Blanchett) sokat megélt fejvadász és legújabb munkája hazaszólítja a Pandora bolygóra. Hősünk utálja a helyet, de a busás jutalom reményében igyekszik megtalálni egy Tina (Ariana Greenblatt) nevű lányt, aki képletesen és szó szerint is kulcsként szolgálhat egy kincseket rejtő "kamra" feltárásában. A Mad Maxre hajazó, posztapokaliptikus, egyben sci-fi köntösbe bújtatott világban rengeteg potenciál rejlik, hála a karaktereknek, az infantilis, csípős humornak, valamint a gigászi fegyverarzenálnak A sztori más tészta, de a feltételek abszolút adottak egy szórakoztató mozihoz, ami részben teljesül is. A történet pedig mondjuk úgy, hogy abból áll, hogy mindenki meg akarja találni a kincset.
Egyszerre film, egyszerre adaptáció
Ebben a zsánerben mindig könnyű elcsúszni, ugyanis egyszerre kell megfelelni a rajongói elvárásoknak, illetve a laikusok számára érthetően érdemes felépíteni egy új világot. Eli Roth rendező egyik fronton sem tudott jól megfelelni, de mindkét szempontból korrekt alkotás. A tempóra nem lehet panasz, villámgyorsan felvesszük a történet fonalát, a rövid expozíció után már Pandora porában próbálunk túlélni. Lilith és a hozzácsapódó szószátyár robot, Claptrap (Jack Black) társaságában, a filmben pedig végig pörögnek az események. A bolygó hangulatát üggyel-bajjal sikerült megragadni, felkeltik az érdeklődést, így kezdődhet a kaland. Viszont már ott kezdődik a probléma, hogy a karakterek mindössze amiatt találkoznak, mert a játékban is így történik, érdemi motivációk nincsenek, a személyiségük pedig kimerül az egyedi öltözetben, megjelenésben, és, hogy szellemileg mindegyik karakternek van valami problémája, ami viszont tényleg humoros az egész sztori alatt.
Felületes történet

A Borderlands felületesen megírt videójáték-adaptáció, az rendben van, hogy ez egy akció-vígjáték, nem pedig egy drámai alkotás, de a karakterek klisések, egyedül az anyagi pénzszerzés motiválja őket. Olyan érzésünk van, mintha Eli Roth nem is ismerte volna a játékot, mikor írta a forgatókönyvet. Hőseink valójában sebezhetetlenek a sztoriban, ezerféle balhé történik, látványos csatákba keverednek, aztán persze mindenki mindent túlél. A megoldások egy idő után nevetségesek, mindent elintéznek annyival, hogy "csapatmunka volt, szerencsések vagyunk”. A játékot ismerve ismerős figurákat láthatunk, a résztvevők gyorsan egybekovácsolódnak, hiszen ismerik egymást. A díszletek, az alapanyagból átemelt jelmezek, fegyverkinézetek jól működnek. Pandora világában elmerülni, és nézni ezeket az arcokat szórakoztató tud lenni.
A Borderlands fő erényei a karakterei. Claptrap rendben van, Jack Black szuper munkát végez, és a szinkronja nagyon szórakoztató. Marcus (Benjamin Byron Davis) néhány percre szintén megdobogtathatja a nézők szívét, és meglepő módon Kevin Hart Rolandja is hiteles. Lilith, Cate Blanchett, stílusban jól utánozza a vörös hajú szirént, de egyszerűen nem passzol a szerepre. Egy fiatalabb színésznő jóval hitelesebb lett volna, hiszen így lényegében véve egyfajta anya szerepet játszik el a sztoriban, ez persze nem rossz döntés, és hitelesen alakít, viszont a játékban az ő karaktere teljesen más szerepet játszik. Ariana Greenblatt játéka kimért, és Tina karaktere is megváltozik a videójátékhoz képest. Egyszerűen nem azt a figurát látjuk, akit a játékban megismertünk. Ő a franchise egyik legjobb, legkomplexebb alakja, túlzó, morbid humora, és stílusa mögött mély dráma bújik meg, melyből a film csak a humort viszi tovább.

Az impozáns akciók megmentik a sztorit, a tűzpárbajok látványosak, záporoznak a golyók, milliónyi fegyvert sorakoztatnak fel, és nem tudom, hogy mennyi statisztát bérelhettek fel a csatajelenetekre, de biztos, hogy kellettek pár ezren, a látványvilághoz pedig illik is a CGI-stílus.
Szórakoztató agymenés
A Borderlands szerintem nem feltétlenül csalódás, önálló filmként egy szórakoztató agymenés, extravagáns, őrült karakterekkel, videójáték-adaptációként pedig az akció részét jól átveszi a szériának. A tétnélküliség, a klisés forgatókönyv, ami néha úgy tűnik, mintha pályakezdő gyakornokok írták volna elveszik az emlékezetes pillanatokat, helyette vannak szórakoztató kikacsintások, rengeteg lövöldözés, és rengeteg marhaság – tényleg nem lehet rá jobb szót használni –. Más szempontból is meg lehet közelíteni az univerzumot, de ez sem feltétlenül volt rossz, csak nem az amire nézőként számítunk, igazi szórakoztató popcorn mozi, ahol a látványvilág, és a színészek végig lekötik a nézőt.
A tomboló csend anatómiája
Csehov Sirálya igazi klasszikus. Régóta finomra hangolja lelkünk az orosz vidék és az egyetemes hétköznapjaink dilemmáira. A roppant tehetséges grúz rendező, David Doiasvili által levezényelt feldolgozása a Vígszínházban emberpróbáló, 16-os karikás, majd három és fél órája hatalmas energiákat mozgat meg, miközben tradicionálisabb vonalvezetőségűnek definiálja magát. Nézzük, mennyire sikerült.
Igazából színdarab
A robotika és a mesterséges intelligencia emberi érzelmi kalandokba keverése hálás téma volt már a 90-es évek végén is. A brit Sir Alan Ayckbourn világsikerű színdarabjának tavaly téli, Pesti Színházbeli magyar bemutatója nem kerülte el a honi műértő színházszeretőket. Az Igazából komédiában egy robot színész pergő öntudatra ébredését követhetjük végig remek karakterekkel, kiváló helyzetkomikai és improvizációs csomagolásban. Igazi csemege, rengeteg ötletes ruhával és díszlettel. A szerelem vajon felülírja a kibervilág törvényeit is?
Brad Pitt és kutyája a túlélésért küzd Alaszka zord vidékén
Egy egykori katona és hűséges németjuhásza egy repülőgép-szerencsétlenség után Alaszka távoli vidékén reked. A civilizációtól elszigetelve, telefon és GPS nélkül kell megtalálniuk a kiutat, miközben a rideg környezet folyamatosan próbára teszi őket.
Big, Bigger...Digger
Alejandro G. Iñárritu (21 Gramm, Babel) egy epikus rendező, nem mellékesen ő volt az első Oscar-jelölt mexikói direktor. Filmjei nem szokványos füzérei az emberi sorsoknak, amelyek szép lassan egy egységes képpé válnak bennünk. Ezúttal egy megaköltségvetéssel és részben saját sztorijával egy maró fekete komédiát/szatírát vázol elénk, ami egyszerre tűnt az elmaszkírozott Tom Cruise-zal (Magnólia, Mission Impossible) az év mozgóképes eseményének, komoly Musk- és Trump-paródiának, valamint a történelem legmeghökkentőbb sci-fijének(?). Lássuk a részleteket.
Családi dráma a gyilkos árnyékában
Nyomasztó atmoszférájával a Netflix új krimi-thrillere a kilencvenes évek sorozatgyilkos-történeteinek hangulatát idézi meg. James Ashcroft filmje izgalmas szereposztással és lendületes történetvezetéssel kínál szórakoztató kikapcsolódást, még ha akadnak is benne kihasználatlan lehetőségek.