Menü

A valódi szelíd motorosok kálváriája

A Motorosok egy letűnt korszak tesztoszteronszagú fényképalbumának bűvöletével árulja magát. A színészgárda pazar: a tüneményes Jodie Comer a szerelmes főhősnő, az überkemény Tom Hardy a bandavezér, szexi ösztönember, a vágy tárgya pedig Austin Butler. A rendező Jeff Nichols (Mud, Take Shelder) dokumentarista alapossággal mutatja be a valódi „Szelíd motorosokat” azaz egy 60-as évekbeli Chicago-i motorosbanda fénykorát és átfordulását a bűnbe.

A film ritmusát gyorsan meg kell dicsérni, de kissé ez is a veszte. Az ilyen felépítésű sztorik felett eljárt az idő. Túlságosan lassú, karakterorientált, aprólékos. Mielőtt elveszne a mozi önmagában a színészek remeklése fenntartja az érdeklődésünk ebben a rettenetesen maszkulin alkotásban. Hardy minimál mimikája kifejezetten jól áll neki, bár kismilliószor láttuk már ezt az őrületet a szemében. Comer nagyon érzékeny a szerelembeeső háziasszony romantizáló szerepében, lehet összejön neki egy Golden Globe jelölés, én drukkolok. Butler, Elvis után immáron James Dean hasonmásként végig macsózza a mozit azzal a vonzó rosszfiús mosollyal, ami egyrészt becsábítja a hölgyeket a moziba, másrészt tisztán olyan hatást kelt mintha folyamatában keresné a szerepét.

Ami még ütős, az a részben brit!! készítőgárda helyi, amerikai akcentusa, maradjunk annyiban, hogy elkél a felirat mindenkinek. Az apróbb szerepekben feltűnő rendező kedvencek, mint például Michael Shannon (Oscar jelölés a Take shelderért) valamint Norman Reedus (Walking dead) simán megoldják, amit kell. A benzingőzös motorozás szabadságérzése, ez a morális és felnőttéválási anomália remekül átjön, mindez olyan mennyiségű cigizéssel társul a vásznon, hogy szabályosan köhögtem a moziban. Laza és aprólékos mesét tárnak elénk egy ellenkultúráról, amely felfalta gyermekeit, elsodorta a durva valóság és a Vietnam utáni amerikai társadalmi apátia. A motorok szeretete és a nagybetűs szabadság megélése már csak apró lábjegyzet maradt. A helyzet megváltozott. A vad Amerika domesztifikálódott, az erőszak maradt csupán az utak közösségi érzésre szomjazó árváinak.

Az aszfalt hercegeinek diszfunkcionális, de kétségtelenül vonzónak ható lázadásának puszta látleletét láthatjuk. Nagyon meglátszik a Motorosokon, hogy egy korabeli riportkönyv alapján készült. Egyszerre hiteles, de mint minden régi amerikai történet nekünk távoli is egyben. Hiába drukkolunk a hitelesen megjelenített szexista macsó szereplőknek érezzük a reális bukásukat és hogy állapotuk igazából nemcsak nem fenntartható, hanem kerülendő példa is. A varázs elmúlt, de azért érdekes képeslap ez a film a múltból, soha rosszabb mozis szombat délutánt.

Egy nélkülöző nemzet szülöttei

Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmje, az Árva a 20. századi magyar társadalmi traumák és a személyes veszteségek metszéspontján született meg. Nagyszabású művészi alkotás, amely egyszerre beszél a mindennapi veszteségről és a gyászról. A történet a múltat nem pusztán idézi, hanem felépíti és újraéli – fájdalmasan, őszintén és minden pátosz nélkül.

Del Toro újraéleszti a Frankensteint

„Él-váltás” – a modern Frankenstein-történet új kiadását láttuk a minap férjemmel, a Frankenstein (2025) című filmet, amelyet Guillermo del Toro maga írta és rendezte, és amely a klasszikus Frankenstein; or, The Modern Prometheus-regény most már nemcsak adaptációja, hanem – részben – újragondolása is.

Az ember, aki az USA-ban született

Reneszánszukat élik a szélesvásznon a zenész életrajzok és az egy-egy híres énekes legismertebb albumának készítéséről szóló filmek, e kettő keveréke a legújabb mozi, a beszédes című, Springsteen: Szabadíts meg az ismeretlentől. Nem árul zsákbamacskát. Remek zenéket, nagy emberi vívódásokat ígér egy kissé szürkének ható főhőssel, aki a múlt démonjaival küzd, de végül a teljes nihil helyett a szupersztárság lesz osztályrésze.

Izland a melankólia szigete is

A Nyári fény, aztán leszáll az éj, Jón Kalman Stefánsson izlandi író melankolikus novellacsokorszerű regénye húsz éve nagy sikerrel szerepel a könyves toplistákon. Svéd és izlandi pénzből három éve kapott egy figyelemreméltó filmfeldolgozást, pár napja már látható a honi művészmozikban is. Tragikus és szívbe markoló, egyszerű, emberi, falusi történetek egyvelege, amely a forgalmazói plakát ellenére egyáltalán nem komédia, csak egy lassú dráma.

Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.