Csoportterápia – színház - spoiler
- Dátum: 2023.11.04., 07:11
- Erdős Dorka
- képek: https://www.csiky.hu/
- csoportterápia, kényszeresség, önismeret, önmarcangolás, színház, sztereotípia
Októberben a kaposvári Csiky Gergely Színházban jártam a barátaimmal. Nagy színház rajongó vagyok, bár az elmúlt pár évben nem volt lehetőségem ezen szenvedélyemnek hódolni. Egy vígjátékkal sikerült visszacsöppennem ebbe a világba, mely utólag visszagondolva számomra inkább egy tragikomédia volt. Na, nem azért, mert olyan rossz volt a darab, sőt. A darab nagyon jó volt, a színészi teljesítmény, mind színpadi táncban, mind énekben is méltó volt a színház híréhez. Sokkal inkább azért volt lesújtó, amilyen érzéseket keltett bennem a mai társadalomról mutatott tükrében.
A Csoportterápia 2011-ben debütált, zenéjét Bolba Tamás szerezte, szövegét Szente Vajk és Galambos Attila írta. A színdarabok világában egyik név sem ismeretlen. Kaposváron 2023 októberében került színpadra először.
Az alaptörténet úgy kezdődik, hogy hat, egymásnak teljesen vadidegen ember összegyűlik egy teremben, ahová csoportterápiára érkeznek. Legalább is, öt ember tutira azért megy oda, a hatodik csak odakeveredik, de végül nem is kerülhetne jobb helyre. Mindenki valamilyen kényszeres problémával küzd, de mindenkié különböző. Elkezdődne az analízis, de egy pontban hibádzik a dolog, az orvosnak se híre, se hamva.
A darab végéig mondhatni meg sem érkezik, vagy mégis?! Szépen lassan kiderül, hogy kinek mivel küzd, egymás piszkálásából vagy éppen megértő meghallgatásából kerülnek elő a gyökerek, ahová minden visszaeredeztethető. A néha vulgáris kifejezések, az őszinte bekérdezések és beszólások felnyitják a szemet. A homoszexuális balett-táncos, aki nem meri vállalni igazi énjét, az önértékelési problémákkal küzdő okos nő, a baciktól rettegő hipochonder, a kissé agresszívan fellépő beteges hazudozó, a butácska, unatkozó, gazdag feleség, és az amnéziás kerül egy terembe. Azt gondolom, hogy nem véletlen, hogy ezeket az embereket emelte ki a darab írója.
Nézzünk csak körbe magunk körül és rögtön ismerős arcokat látunk bele a szerepekbe. Szinte alig tudok valakit megemlíteni a környezetemben, aki elégedett az életével, önmagával, az érzéseivel. Ezt a világot éljük. A sztereotípiák földje, a tökéletességhez kialakított önmarcangolás, a hazudozás, a hiányzó felek keresése és a rettegés. A darab végére kiderül azért, hogy mehet az élet ezekkel együtt is boldogan, csak lehet, hogy beszélni kéne róla valakivel. Talán valaki más olyan dolgot lát bennünk, amit mi nem. Ugye milyen érdekesen összefoglalja a világot, amiben élünk?
A díszlethez nem is kellett más, mint egy mindennapos, kvázi raktárnak használt terem és ez pont elég is volt. Mozgalmassá tette a színpadot, mégsem vonat el a figyelmet a lényegről. A poénok ütősek voltak, viszont sokszor azt éreztem, hogy a nagy többségnek nem ment át a valódi lényeg. Ez nem a színdarab vagy a színészek hibája, hanem a közönség nem volt eléggé érzékenyítve a témára, de remélem, hogy ezzel most elkezdődött valami annak a maréknyi embernek, akik ott ültek.
A Csoportterápia előadásán nyugodtan mondhatom, hogy egy igazi lélekterápiás foglalkozáson vehettem részt, csak éppen én nem ültem a színészek között a színpadon. Ajánlom azok figyelmébe, akik szeretnek elgondolkodni azon, hogy mik az igazi emberi értékek.
Imposztorra várva

Közel egy éve töretlen sikerrel megy a Pesti Színházban Rudolf Péter rendezésében, Spiró György műve alapján készült Az imposztor, amely komédia jellege ellenére komoly társadalom- és politikakritikával is bír. A közel háromórás darab minden perce igazi élményt ad a rá jegyet vevőknek. Kern Andrással a címszerepben a darab jutalomjáték, a várható, megérdemelt tapsvihar azonban egyértelmű kikacsintás az elmúlt 30 évünk viszonyaira is. De lássuk a részleteket.
Piramisjátékra épült a magyar álom

Az RTL Bróker Marcsi sorozatát jelentős előzetes elvárások kísérték, amelyeknek az alkotás kétségkívül megfelelt, sőt, túl is szárnyalta azokat. Már az első képkockák beszippantanak: az 1990-es évek vidéki Magyarországát a díszletek, a zenék, a ruhák és a karcagi utcák tökéletesen hozzák vissza. Nemcsak nosztalgia ez, hanem korrajz arról, hogyan válhatott egy banki alkalmazottból országos szélhámossá valaki.
Lázadni kell, ennyi az egész?

Paul Thomas Anderson korunk egyik legsajátosabb látásmódú rendezője (Boogie nights, The Master, Vérző olaj). A naturalista ábrázolásából, a kiváló karaktereiből és kiemelkedően jó cselekvésvezetéséből ismét varázsolt, ezúttal egy igazi politikailag túlfűtött, karikaturisztikus remekművet. Megszületett a Trump-érából való kiábrándulás dicshimnusza, az év regényadaptációja, vagy csak egy maró humorú középső ujj mindenkinek, ami egy tesztoszteronbombába csomagolt korrajz is egyben? Ennek jártam utána.
Daryl Dixon Spanyolországban

A The Walking Dead-univerzum folyamatosan képes megújulni, ha nem is minden szempontból, de legalább vizuálisan. A Daryl Dixon-széria harmadik évada erre a legfrissebb bizonyíték. Ugyanis a cselekmény Franciaországból egy rövid időre Londonba, majd Spanyolországba helyeződik át, és ez a váltás alapvetően megváltoztatja a sorozat hangulatát.
Halálos séta

A hosszú menetelés nem a klasszikus King-horrorok közé tartozik, hanem egy feszült és lélekpróbáló thriller, amelyben ötven fiú indul el egy halálmenetre, ahol a szabály egyszerű: aki megáll, meghal. A film naturalista ábrázolása, erős dialógusai és színészi alakításai – különösen Cooper Hoffman, David Jonasson és Mark Hamill játékával – folyamatos feszültséget teremtenek. Bár pszichésen megterhelő és helyenként brutális, mély társadalomkritikája és valóságshow-szerű bemutatása miatt elgondolkodtató élményt kínál.